Banpo híd

Reggel arra ébredtem, hogy nem bírok megmozdulni. Mikor kinyitottam a szemem – és megvártam, hogy lássak is valamit –, megtapasztalhattam, hogy barátnőm egyik lábát átvetve rajtam, karjaival meg engem ölelve, békésen alszik. Mintha valami plüssmaci lennék… – sóhajtottam fel. És ekkor eszembe jutott egy rendkívül jó, azonban enyhén ördögi ötlet. Elvigyorodtam, magamban beállítottam egy férfi hangot, a füléhez hajoltam, és koreaiul belesuttogtam: – Jó reggelt, cicám!

(engem vagyis Sarah-t tessék a maci helyébe képzelni xDD)

Azonnal kipattantak a szemei, majd ijedten nézett az arcomra, miközben kapkodta a levegőt. Kitört belőlem a röhögés a fejét látva.

– Ez nem vicces – duzzogott. – Komolyan azt hittem, GD az – folytatta tovább.

– Tudom – vigyorogtam rá –, azért csináltam.

– Gwaa, gonosz vagy – vágta hozzám a párnáját, amire felnevettem és kikeltem az ágyból.

– Hé, hova mész? – nézett rám.

– Reggelit készíteni – pillantottam rá, miközben felemeltem az épp lábamhoz dörgölőző cicát. – Te is éhes vagy? – kérdeztem tőle, a cicus pedig leugrott a kezemből, és leült a tálkája elé. – Haha, úgy látom igen.

Miközben ettük a fini rántottát, Szöulról beszélgettünk, hogy milyen „naagy és szép” város. (Ezek az értelmes beszélgetéseink xDD)

– Én is akarok találkozni CNU-val! – nyafogott fel hirtelen. – Irigy vagyok, mindig te celebkedsz.

– Hát – nyeltem le a számban lévő falatot –, a celebeknek ez az életük – vigyorogtam rá. – És még nem is vagyok DaeHyun felesége – kacsintottam.

– Uuu, tényleg GD is ott van még – csillant meg a szeme. – Oké, megnyugodtam – vigyorodott el ő is.

– Azéér. De majd megkérdezem Shinwoo-t, hogy te is jöhetsz-e velem, jó?

– Ühüm! Úgy szejetlek – ölelt át, mire nevetve visszaöleltem.

– Amúgy mikor jön Dreja és Virgill? (ejtsd: virdzsil)

– Nem tudom, aszondták, majd valamikor beugranak – rántotta meg a vállát.

– Beugranak… – hümmögtem. – Hát, oké.

– Amúúúgy – kezdte, mire ránéztem –, van kedved elmenni megnézni azt a folyót?

– Milyen folyót? – ráncoltam a szemöldököm, mert ötletem se volt, mire gondolhat.

– Tudoood, azt a folyót – folytatta ugyanúgy.

– De miiilyen folyót?! – idegeskedtem.

– Tudoood, az a színes – mondott végre valami értelemeset.

– Jaaa – fogtam fel, hogy miről beszélt eddig –, az a B betűs – mondtam okosan.

– Igen, az – röhögött. – De mi is a neve?

– Őőő – gondolkoztam, mert nem akart eszembe jutni, pedig itt van a nyelvem hegyén… – Banpo! – kiáltottam fel hirtelen, aminek az lett a hatása, hogy szegénykém megijedt, és majdnem felborult a székkel együtt.

– A szívbajt hoztad rám, te gyerek! – nézett rám elhűlve.

– Bocs – vigyorogtam. – De visszatérve a hídra… inkább estefele menjünk, hogy még szebb legyen.

– Oké, de addig mit csináljunk?

– Sétáljunk vaaagy…

– Fangirlködjünk – vigyorgott ezerrel, amin nem tudtam nem nevetni.

– Okés – vettem elő a laptopot, és letelepedtünk az ágyra.

Nos, innentől kezdetét vette a több órás „foglalkozás”, amit csak kaja, innivaló, vécé és a macska miatt szakítottunk néha meg. Ja, meg anya egyszer hívott, hogy hogy vagyunk. Mellékesen elmondom, hogy néhányszor leestünk az ágyról, mert annyira nevettünk, vagy visítottunk. Egyik példa erre: DBSK - Mirotic 

Valamikor délután úgy döntöttünk, most már mehetnénk.

– Hallod – kezdte felém fordulva Momo –, nincs kölcsönbe néhány ruhád? Csak mert nem akarom a tegnapiakat felvenni.

– De, gyere – nyitottam ki neki a szekrény, hogy keressen valamit.

Miután mindketten összeszedtük magunkat, elindultunk a híd felé. Útközben feltűnően megbámultuk az embereket és eldöntöttük, hogy jó páran úgy néznek ki, mint az idolok. Mikor megpillantottuk a célunkat, eltátottuk a szánkat, és egy hosszú „aaa”-t hangoztattunk csodálkozásunk lévén.

Gyönyörű volt, pedig még nem is volt teljesen sötét. Azok a fények elképesztő látványt nyújtottak a szökőkutakkal együtt. Amint felléptünk a hídra, egyszerre kezdett csillogni a szemünk.

– Teljesült az egyik álmunk – suttogtuk meghatódva, tökéletesen egyszerre.

– Már csak az kéne, hogy GD is itt legyen és együtt sétálhassak vele – ábrándozott aranyosan, mire én elmosolyodtam.

– Nekem meg DaeHyun – kezdtem én is.

– De nem baj – fordult felém –, már az is elég, hogy együtt vagyunk itt. Boldog vagyok, hogy a barátnőmnek tudhatlak ennyi év után is – mosolygott szeretetteljesen rám.

– Jaaaj, Momo – érzékenyültem el –, én is örülök! – öleltem át szorosan.

– Haha – viszonozta az ölelésem. – Puszit is kapok? – vigyorodott el, miközben kicsit eltolt magától, hogy rám tudjon nézni.

– Há', persze! Amit csak akarsz – nevettem.

– De most komolyan – kezdte tényleg komolyan. – Kérek pusziiiiiiiiiiit! – visította, mire néhányan felénk fordultak, de miután megállapították, hogy csak két idióta szórakozik, folytatták a tevékenységüket.

Igen, valószínűleg tényleg idiótának néztek minket az emberek, hisz nem szokványosan viselkedtünk. Mondhatni a korunkat megtagadva vihorásztunk, mint a kisgyerekek. De különösebben nem zavart. Különböztünk tőlük, a saját világunkban éltünk a képzeletbeli – vagyis igazi, csak ugye nem tudnak a létezésünkről – Oppáinkal.

– Ha nem visítasz, akkor kapsz – vigyorodtam el.

– Gwaa, akkor nem visítok – szorította össze a szemét még mindig szélesen mosolyogva. – Naa, légysziiii~

– Jól van, jól van – tettem fel a kezem megadva magam, majd egy puszit nyomtam a bal arcára.

– Aaa – fogta két keze közé az arcát, és láttam, hogy átlépett fangirl módba –, ha ezt GD csinálta volna…! – Szegénykém, szenvedett.

Körül néztem, hátha valami iszonyú nagy véletlen folytán nincs e itt a srác, de sajna nem vettem észre. De! Valaki mást igen. Pontosabban két személyt. Tátva maradt a szám döbbentemben. Nem tudtam hinni a szememnek. Komolyan, már csak arra tudtam gondolni, hogy ez a Sors. Még mindig nyitott szájjal figyeltem a két alakot –, akik már majdnem a közelünkben sétáltak el nevetgélve –, és megböködtem barátnőmet. Ingerülten fordult felém, mert a bordája közé böktem az ujjammal, ami nem lehetett kellemes érzés, de egy mozdulattal leintettem.

– Azt figyeld – mutattam a fejemmel a két fiú irányába.

Követte a tekintetem az irányba, majd neki is elnyílt a szája, szemei nagyobbak lettek, és azt hiszem egy pillanatra elfelejtett levegőt venni.

– Úristen! – kapkodta a levegőt, miközben le sem vette a szemét a srácokról. – Azok komolyan az Infinitések? – nyögte ki.

– Igen – bólintottam ránézve.

– Mamiii – visított majdnem fel –, menjünk oda, menjünk oda hozzájuk! Aaa, beszélni és aláírást akarok tőlük! – ugrándozott a kezemet rángatva.

Nem kellett kérlelnie, mert én is pont ezt terveztem. Egymásra néztünk, majd sietős léptekkel eléjük álltunk. Meglepődtek, hogy ilyen hirtelen megjelentünk előttük ez az arcukon is tisztán látszott. Egy pillanatra ránk tört a sikítozás – természetesen csak magunkban –, majd észbe kapva megráztuk a fejünket, és szólásra nyitottuk a szánkat.

– Ne haragudjatok – kezdtük egyszerre koreaiul, mire elnevettük magunkat.

– Kaphatnánk aláírást tőletek? – folytatta Momo. – Nagyon szeretünk titeket és…

– Imádjuk, ahogy táncoltak – segítettem ki. – Valami elképesztőek vagytok! És a hangotok…! – ömlengtem tovább.

– Meg a kinézetetek…! Uh, fangörcs – pillantott rám barátnőm, mire felnevettem.

– Nálam is.

– Haha – kezdtek el hangosan nevetni a fiúk. – Szórakoztatóak vagytok – mosolyodott el SungJong, mire majdnem elolvadtuk. Úristen, az a hang, meg a haja…!

– Van valami papírotok – nézett ránk SungYeol –, amire tudunk írni?

– Persze – vettem elő a kis füzetem, majd két külön oldalt odaadva aláiratattam velük, hogy Momónak is legyen egy „másolata”.

– Nagyon köszönjük! – hajoltunk meg barátnőmmel boldogan.

– Szívesen tettük – mosolyogtak ránk. Ahw, szuper édesek együtt!

– Van kedvetek sétálni velünk? Úgy se tudtuk, mit csináljunk – mondta SungJong.

– Dehogynincs! – vágtuk rá újfent tökéletesen egyszerre a választ. Ezen újból felnevettek. Legalább látjuk őket boldogan – gondoltam magamban, és elmosolyodtam.

– Akkor irány! – mondta vigyorogva Sungyeol, és átkarolta barátja vállát.

Még vagy két órán keresztül sétáltunk mindenfele, beszélgettünk fura dolgokról és rengeteget nevettünk. Ráadásul, mielőtt elköszöntünk énekeltek is nekünk egy keveset. Hát, mit ne mondjak, Momóval majdnem meghaltunk. Élőben láthattunk énekelni két idolt, akik csak nekünk daloltak! Úristen, nem hiszem el…