Egymás utáni szívrohamok

Eleinte körülnézni indultam el, hogy tájékozódjak a boltokról, ha szükségem lesz valamire és ne kelljen, akkor keresnem. Szerencsére találtam egy kis boltot egy utcával arrébb, aztán a közelben egy plázát. Kíváncsi voltam, itt Szöulban milyen ruhák vannak, ezért bementem az első butikba, amit megláttam. Már kívülről is aranyosnak nézett ki, de belül valami tömérdek ruha volt. Nem csalódtam nagyot, ugyanis a legtöbb ruha igazi lányos volt, csomó szoknyával az élen… Brr, nem igazán vagyok oda értük. Azonban amikor megláttam egy számomra tökéletes összeállítást, ami pont volt a méretemben szaladtam is a kasszához. Egy sötét-fehér csíkos ujjatlan, farmersort és egy hozzáillő nyakláncot választottam, ugyanis karkötőm millió volt, szandálom meg pont ugyanolyan.

Átmentem a fiú részlegre, ahol – mily meglepő – csupa olyan ruhák voltak, amiket idolokon is látni. Kíváncsi vagyok találok e olyan pólót, ami DaeHyunnak is van… – kuncogtam magamban. Befordultam az egyik irányba, hogy még többet lássak és keressek, azonban nekiütköztem valakinek és a földre estem volna, ha nem kap el az illető.

- Bocsánat, az én hibám – szabadkozott a srác. – Jól vagy? – Olyan ismerős a hangja…

- Igen, kö... – néztem fel, és elcsuklott a hangom. Úristen, nem hiszem el, ki áll előttem!! Ez CNU a B1A4-ból! – Szent ég…! – suttogtam magyarul, miközben a szám elé kaptam a kezem.

- Tessék? – értetlenkedett. – Külföldi vagy? – kérdezte immár angolul.

- Oh, nem – kezdtem újra koreaiul –, vagyis igen, de tudok koreaiul! – beszéltem össze-vissza.

- Értem – mosolyodott el. – Akkor ha megbocsájtasz…

- Ne, várj! Bocsánat, de kaphatnék egy autogramot? – haraptam be a szám, és úgy néztem fel rá.

Látszott rajta, hogy meglepődött rajta, hogy felismertem, de valószínűleg nem zavarta, mert elvigyorodott.

- Szóval tudod, ki vagyok – nyugtázta vigyorogva. – Ennek örülök. Honnan jöttél? – kérdezte, miközben elfogadta a kis füzetet, amit átnyújtottam neki.

- Magyarország.

- Oh – nézett rám meglepődve –, az messze van.

- Igen – mosolyodtam el halványan.

- Mi a neved? – kérdezte hirtelen, mire rajtam volt a sor, hogy meglepődjek. – Ne haragudj, csak kíváncsi vagyok… Meg akkor úgy írom alá – vakarta meg zavartan a tarkóját.

- Sarah – válaszoltam.

- Szép név – mosolygott rám, és írt valamit a papírra. – Tessék – adta vissza a füzetem.

- Köszönöm – hajtottam enyhén fejet. – El sem tudod hinni, mennyire örülök, hogy találkoztam veled!

- Én is örülök, hogy veled találkoztam. Nagyon remélem, hogy még sokat látjuk egymást – vigyorodott el. – Nem bánnád, ha számot cserélnénk? – nézett rám, mire én majdnem felvisítottam.

- Ezt most komolyan kérdezed?! – néztem rá nagy szemekkel, ő pedig bólintott. – Te jó ég, persze hogy szeretném! – vigyorogtam ezerrel.

-Wow – vigyorodott el ő is –, ez aztán egy érdekes reakció! Akkor… – vette elő a telefonját, aztán beírtuk egymás számát.

- Úristen…! – suttogtam magam elé, majd CNU-ra néztem. – Sajnálom, előjött belőlem a fangirl énem – szabadkoztam.

- Semmi baj – mosolyogott kedvesen. – Aranyos vagy így.

- Uh, köszönöm – pirultam el.

- Figyelj, szívesen beszélgetnék még veled órákat, de dolgom van. Találkozhatnánk valamikor?

- Persze, mikor jó neked?

- Kedden szabad vagyok.

- Rendben, akkor majd felhívsz?

- Aham – bólintott –, akkor szia! – búcsúzott el, és sietve elindult egy irányba.

- Szia! – kiáltottam utána.


Úristen, úristen, úristen! – sikítoztam magamban. – Te jó ég, a szívem megáll! Hogy lehettem akkora mázlista, hogy már az első napon találkozok egy idollal?! Atya világ, muszáj leülnöm, mielőtt elájulnék...

Találtam egy kávézót, ahol kényelmes fotelek voltak, tehát kértem egy kapucsínót, és leültem egy kék ülőalkalmatosságra. Belekortyoltam az italba –, ami meglepően pont jó volt –, majd beletemettem a kezembe a fejem.

Ó, te jó ég…! – vettem egy szaggatott levegőt. Ezt nem hiszem el… – kiáltottam újra, majd még vagy ezer ehhez hasonló mondatom volt, amikor is valaki megérintette a vállam. Hirtelen azt hittem, CNU az, de gyorsan el is vetettem a gondolatot, hisz az előbb szaladt el a munkája miatt. Amint ránéztem az illetőre, aki előttem állt, azt hittem, menten elájulok.

- Jól vagy? – kérdezte aggódva.

- Te szentséges ég…! – makogtam újfent magyarul, mire szegény srác összezavarodott.

- Nem beszélsz koreaiul? – érdeklődött angolra váltva.

- De, de – válaszoltam az anyanyelvén. – Csak... – kezdtem, de elcsuklott a hangom. Olyan gyorsan szedtem a levegőt, hogy azt hittem meghalok.

- Biztos, minden rendben? – kérdezte aggódva, és leguggolt elém.

- Úristen, komolyan el fogok ájulni… – suttogtam meggyötörten a fiúra nézve. – Ne haragudj – ráztam meg a fejem –, nincs semmi bajom, csak… Most vagyok először Szöulban és azonnal találkoztam immár két idollal és… ez számomra egy… egy fantasztikus ajándék! – mondtam akadozva.

- Nyah, aranyos vagy – mondta cukin, és leült mellém.

- Várj – csúsztam odébb –, ez nem biztos, hogy jó ötlet! – Kérdőn nézett rám. – Lehet, hogy el fogok folyni – tájékoztattam komolyan, mire ő hangos nevetésben tört ki. Én csak nagy szemekkel néztem rá, nem értettem, mi olyan vicces ebben, hisz az igazságot mondtam.

- Istenem, hihetetlen vagy! – kuncogott továbbra is.

Annyira édesen tud nevetni, hogy az nem igaz! Már a videókban is imádtam, ahogy nevet, de élőben még aranyosabb.

- De én teljesen komolyan gondoltam – bólogattam továbbra is.

- Jó, jó – kacagott egy utolsót. – De számomra ez akkor is hihetetlen, még soha senki nem mondott hasonlót – mosolyodott el rám nézve.

- Mert biztos nem ült még fan melletted… – mormogtam magam elé, amire ő megint nevetni kezdett.

- Bocsi – nézett rám esdeklően, de én csak megráztam a fejem, jelezvén: semmi baj.

- Képtelen vagyok haragudni rád, mert annyira édesen nevetsz, hogy arra nincs szó – pirultam el.

- Jaj, mami! – fogta meg az arcát. – Inkább te vagy az édes – nevetett halkan, és halványan ő is elpirult.

- Na, de visszatérve az elejére: honnan jöttél és hogyhogy tudsz koreaiul?

- Magyar vagyok és azért, mert tanultam – válaszoltam logikusan.

- Ha-ha – forgatta a szemeit. – De miért koreai?

- Mert középiskolában japánt tanultam és mivel tetszett a koreai nyelv magántanárhoz mentem, és letettem ott is a középfokot – mondtam büszkén kihúzva magam.

- Wow, akkor tudsz japánul, koreaiul, magyarul és… angolul? – kérdezte döbbenten.

- Yes – bólintottam.

- Azt a mindenit! – csapott a combjára, mire felnevettem. – Ez aztán nem semmi! – nézett elismerően rám.

- Köszönöm – biccentettem mosolyogva.

- Jó – bólintott maga elé nézve –, akkor most másik téma… Felismertél, hogy ki vagyok? – kérdezte rám pillantva.

- Persze! – vágtam rá. – Hogy ne ismertelek volna fel?

- Nem tudom – vonta meg a vállát.

- Megtudhatom a nevedet?

- Sarah.

- Ez angol név, nem?

- De – bólintottam –, azonban az igazi nevemet nehezebb kiejteni külföldiek számára.

- Értem.

És akkor még nem is mondtam el, hogy kivel beszélgetek már percek óta? Akkor találós kérdés: jelenleg barnás haja van, 20 éves, egy hattagú együttesben énekes, édesen tud nevetni, amihez néha ugrál is… jóban vannak az MBLAQ-al. Még mindig semmi? Szeptemberi fiú, szereti a spagettit… Hm, ő a második legfiatalabb tag a bandában. Nem hiszem el, hogy még mindig nem tudjátok…! Oké, utolsó segítség: VIXX az együttes neve. Megvan, ugye? HongBin a drága, aki itt ül mellettem.

- Neked nincs dolgod most, HongBin? – kérdeztem tőle.

- Hehe – vigyorodott el –, tudod a nevemet – somolygott aranyosan. – De amúgy nincs, most van egy kis szabadidőnk és ki tudtunk jönni Hyukkal, szóval jelenleg tudok veled foglalkozni – kacsintott.

- Uuu – vigyorodtam el –, kikezdesz velem?

- Ki tudja… – villantott egy csillogó mosolyt, amit a reklámokban szoktak.

- És ha azt mondom, hogy van már szerelmem? – néztem rá a szemem sarkából.

- Akkor… – habozott. – Attól függ, kibe vagy szerelmes – nézett komolyan a szemembe.

- Hm – mosolyodtam el –, majd megtudod – kacsintottam most én, mire döbbenten rám nézett, aztán megrázta a fejét.

- Ajj, gonosz vagy – vágott durcás pofát, mire ma már ki tudja hanyadszor felnevettem.

- Volt már barátnőd? – váltottam témát.

- Igen – válaszolt, bár láttam rajta, hogy nincs ínyére a cselem.

- Sok?

- Nem igazán – rázta meg a fejét –, kettő.

- Oh.

- Neked? – kérdezett vissza.

- Volt – bólintottam.

- Mikor?

- Mi ez, kivallatás? – ráztam a fejem, de azért válaszoltam. – Az egyik 14 éves koromban, míg a másik középiskolában, ami kicsit több, mint egy évig tartott.

- Az hosszú idő – hümmögött.

- Az volt…

- És mi történt?

- Kiköltöztek a családjával külföldre és nem akartunk távkapcsolatot, mert előre tudtuk, hogy nem működne.

- Oh, az… szar – húzta el a száját.

- Már rég túlléptem rajta – mosolyogtam rá. – Szabad ember vagyok egy… nem épp valóra váltható szerelemmel a szívemben – köszörültem a torkom.

- Naa, de ki az? – kíváncsiskodott. – Legalább annyit, hogy hol él!

- Itt, Szöulban – válaszoltam félrebiccentve a fejem.

- Wow – nyögte ki. – Akkor felesleges lenne elcsábítanom téged?

- Haha, lehet.

- Hjajj – sóhajtott fel nyúzottan.

- Nem bánod, ha én most megyek? Csak mert még be kell vásárolnom… – álltam fel.

- Oh, menj csak nyugodtan – nézett rám.

- Akkor szia! – intettem, és elfordultam, de azonnal meg is pördültem, mert eszembe jutott valami. – Ne haragudj, megadnád a számodat? – vigyorogtam kínosan.

- Jaj, te! – állt fel széles mosollyal az arcán. – Persze, hogy megadom egy ilyen gyönyörű és aranyos lánynak nem is kérdés!

- Ahw – haraptam be a szám, mert most már tényleg úgy éreztem, hogy kiugrik a szívem a helyéről. Remegtek az ujjaim, miközben bepötyögtem a számát a telefonomba. – Köszi – pislogtam rá, amin ő továbbra is csak mosolygott.

- Szia! – intett kedvesen, amire észbe kaptam, elköszöntem és elindultam bevásárolni.