2014. szeptember 14., vasárnap

St✩rlight

Reggel kicsattanó örömmel ébredtem – ne kérdezzétek, miért –, és miután fényt adtam a szobának, elővettem a kis füzetem, amiben ugyan lassacskán, de gyűlni kezdtek az autogramok. Kíváncsi vagyok, kié lesz a következő lapocska. Azon gondolkodtam, lehet megint kimozdulok a lakásból, nézelődök és nyitott szemmel járok, hogy észrevegyem az idolokat, de ezt a tervemet el is vethettem, amint szinte egymás után hívni kezdett nem is egy személy.

Igen? – vettem fel az első zaklatóm.
Sarah – hallottam meg anyukám hangját, mire elmosolyodtam. – Rég beszéltünk, már nagyon hiányzol. Milyen Szöul? Momóval sokat együtt vagytok? Pötty hogy viselkedik? Nem túl drágák az ottani dolgok? – halmozott el a kérdéseivel.

Jól vagyok, anya. Ne aggódj! – nyugtattam meg már az elején, mert tudtam, hogy rettentően aggódik. Elvégre nem mindennap megy ki az ember lánya Ázsiába. – Remek a város, nagyon szép. Imádom, már most. Igen, sokat beszélünk és eddig találkoztunk is párszor. Tegnap elmentünk a Banpo hídhoz, gyönyörű volt. Majd küldök képeket – mondtam mosolyogva. – A cicus jól megvan, nem nagyon rendetlenkedik, szinte egész nap alszik. Az erkélyre szokott néha kiülni, szeret nézelődni. Valószínűleg érdekli ez a nagy nyüzsgés, ami éjjel-nappal folyik itt. És nem, nem annyira drágák, elfogadható áron vannak és bőven van pénzem, amiket az évek során megtakarítottam.
Az jó, kicsit megnyugodtam, de akkor se költs felesleges dolgokra és nagyon vigyázz magadra meg Momóra! – ígértette meg velem.
Rendben, úgy lesz – bólintottam széles mosollyal, majd elkezdett rezegni a telefonom. – Ne haragudj, anya, de hívnak. Majd még beszélünk, puszi – köszöntem el, és fogadtam a hívást.



- Sármi! Szia! – hallottam barátnőm hangját. És nem, ő nem Momo.
- Neked is, Virgill – mosolyodtam el. – Mizujs?
- Holnap indulok Szöulba, szóval készülj fel, Momót már hívtam – vigyorgott.
- Jaj – örültem meg én is –, akkor felkészülök.
- Úgy legyen. Aztán nem az utolsó pillanatban rendet csinálni! – figyelmeztetett, mire felnevettem.
-Vettem – tisztelegtem, amit tuti a telefonból is hallott. – Na, akkor majd kimegyünk a reptérre érted – köszöntem el.
-Okés, szia.

Alig hogy letettem a telefont újfent megszólalt.
Igen? – szóltam bele.
Szia Sarah, HongBin vagyok.
Hongbin… – hökkentem meg. – Szia.
Nem zavarok? – kérdezte óvatosan.
Dehogy – ráztam meg a fejem.
Rendben, akkor lenne kedved találkozni?
Ö, persze – nyögtem pár pillanat múlva.

Azért igenis meglepő, hogy egy idol elhívjon valahova. Ezt nem lehet megszokni… Mindenesetre örülök, hogy gondolt rám, és felhívott.

Okés, akkor hol találkozzunk? Vagy egyáltalán merre laksz? – kérdezett folyamatosan, mire neki is elmondtam a címem.
Oh, eléd megyünk, és akkor onnan majd kitaláljuk, hogy mit csináljunk, oké?
Jó – bólintottam –, de miért többes számban mondtad? – ráncoltam a szemöldököm.
Jaj, elfelejtettem mondani – hallottam, hogy csattant valami, nyilván homlokon ütötte magát. – Hyuk is jön, nem baj?
Dehogyis – vágtam rá rögtön. – Én csak örülök, ha mással is találkozhatok – mondtam halkabban.
Akkor jó, majd csöngetek, vagy felhívlak, ha odaértünk hozzád – köszönt el.
Rendben, szia – tettem le a telefont, majd kifújtam egy már rég benntartott levegőt. Nem tudom, mióta nem fújhattam ki, de mindegy.


Miután rendbe szedtem magam, adtam enni a cicusnak, majd beledobáltam minden szükséges dolgot a táskámba, és hallottam is a csöngőt. Gyorsan felhúztam a szandálom, vetettem egy utolsó pillantást a tükörbe, végül pedig bezártam az ajtót. Mikor leértem, szemben velem megláttam HongBint és Hyukot. A szívem megint csak őrült tempót kezdett felvenni, és nagyon közel voltam ahhoz, hogy sikítozni kezdjek. De türtőztettem magam. Azért mégis csak milyen lenne már rögtön az első találkozásnál – mármint Hyukra gondolok – leégetni magam… Eléggé ciki.

Na, de térjünk vissza az életbe. HongBin mosolyogva integetett, és köszönt, míg Hyuk csak zavartan elmosolyodott, és valamit mondott, de nem értettem tisztán, mert túl halkan beszélt.

Sziasztok – üdvözöltem őket egy kisebb meghajlás kíséretében, majd felnéztem rájuk. Mert igen, nagyon magasak voltak. Főleg Hyuk, maknae létére. De hát akkor mit mondok majd Zelóra, ha élőben látom? Mindegy, most nem ő van itt… – ráztam meg a fejem, hogy kiűzzem a gondolatokat. – Sarah vagyok – nyújtottam a kezem a fiatalabb fiú felé, mire ő elfogadta, és ő is bemutatkozott.


Örülök, hogy megismerhetlek – mosolygott rám, miután elengedte a kezem. – HongBin mesélt rólad.
Igen? – lepődtem meg, és félszemmel az idősebbre sandítottam. – És mit mondott?
Hogy túlságosan szép vagy – nevetett fel, mire enyhén eltátottam a szám, és HongBinra néztem.
Komolyan ezt mondtad? – kérdeztem tőle, ő pedig zavartan elnevette magát, majd bólintott. – Jézusom…
De hát ha egyszer igaz?! – „háborodott” fel.
Azért mondhattál volna mást is – kerültem ki a választ.
Mondott még – szólt közbe SangHyuk. – Hasonlókat – vigyorodott el, mire társa meglökte értelemszerűen azért, hogy fogja be. A fiatalabbik erre csak nevetett.

Na, jól van – tettem fel a kezem –, fejezzük ezt be, és induljunk el.
Támogatom az ötletet! – helyeselt azonnal a legidősebb.
De akkor hova megyünk?
Öhm, arra – mutatott egy irányba Hyuk.
És ott mi van? – húztam fel a szemöldököm kérdőn.
Hát… – habozott – sok minden! – Furán néztem rá.
Okééé, menjünk – ráztam meg a fejem, és HongBin mellett haladva a maknae után indultunk.

Végül a Han-folyó mellett sétálgattunk, és egy csomó mindent meséltek különböző dolgokról, amikre kíváncsi voltam. Aztán amikor megláttam a Vivát –, amit mindig is meg szerettem volna egyszer nézni –, azonnal elkezdtem mutogatni, hogy menjünk oda. Erre persze elkezdtek röhögni, de eleget tettek a kérésemnek, és odavezettek. Azonban mielőtt beléptünk volna két oldalról karon fogtak, és úgy mentünk tovább. Enyhén szólva meglepődtem, hogy minden előbbi figyelmeztetés nélkül ezt csinálták, de különösebben nem zavart. Végül is… kit zavarna? Hülye lennék ellenkezni. Ha már koncertre nem jutottam el, nem készíthettem fotót velük, akkor itt, Szöulban, élőben.


Kívülről és belülről is nagyon tetszett. Kíváncsi volta, hogy néz ki ez az egész. Aztán Hyuk kijelentette, hogy ő éhes, ezért kerestünk valami szimpatikus éttermet – mert a fiúk ragaszkodtak hozzá, hogy étterem legyen. Nekem pedig természetesen akkor jutott eszembe, hogy mosdóba kell mennem, amikor beléptünk az étterembe. Hyuk sóhajtott egyet, majd mondott valamit HongBinnak, és elindult ülőhelyet keresni. Ezalatt az idősebb megfogta a csuklómat, és húzni kezdett maga után. Miután elvégeztem a dolgomat, mehettünk is vissza. Azonban amint beléptünk az ajtón meglepő dolog történt...

Tátva maradt a szám, ahogy megpillantottam, hol ül Hyuk. Sőt, lehet hogy a padlót súrolta az állam, mert arra eszméltem fel, hogy HongBin gyengéden becsukta a számat. Még mindig döbbenten felé fordultam, de ő csak mosolygott – úgy, mint aki tud valamit. És tuti, így is volt. A fiú mögém állva, a vállamnál fogva előrébb kezdett tolni, majd leültetett egy üres székre, ő pedig a bal oldalamon foglalt helyet. Még mindig sokkos állapotban néztem körbe a teljes bandán, akik vigyorogva néztek rám. Azt hittem, menten leszédülök a székről és lehet, hogy ez is történt volna, mert azt vettem észre, hogy N halkan nevetgélve visszatolt a helyemre. Tulajdonképpen most majdnem beleájultam az ölébe… Te jó ég…Ez tiszta ciki. Éreztem, hogy ég az arcom, majd lehajtva a fejemet, egy elnézést motyogtam, mire a leader csak nevetve megveregette a vállam, és azt mondta, hogy semmi gond.



Mikor egy kicsit magamhoz tértem, megcsapkodtam az arcom, majd – amennyire tudtam az asztaltól – meghajoltam, és köszöntem nekik, amit viszonoztak.

Sarah vagyok – mutatkoztam be, miközben gyorsan végignéztem rajtuk.
Örvendek – bólintott a mellettem ülő. – Minket meg nyilván már ismersz – mondta N vigyorogva.
Persze, ez csak természetes – mosolyodtam el, majd elvettem az étlapot. Azok az ismeretlen kaják...
Öhm – fordultam HongBinhoz, mire ő rám mosolygott. Uh, meghalok ettől a mosolytól… – Segítenél ételt választani? Még nem ismerem az itteni kajákat, nem tudom, miből állnak.
Persze! Valami ötlet, amit szeretnél enni? – kérdezte, aztán egy bő öt perc múlva már le is adtuk a rendelést.

És mit csinálsz itt Szöulban ilyen fiatal létedre? – nézett rám Ravi. – Tanulni jöttél, nyaralni, vagy valami teljesen különálló?
Egy évre jöttem – kezdtem mosolyogva –, lényegében azért, hogy ha hazamegyek, akkor le tudjam tenni a felsőfokút koreaiból. Meg ugye, hogy koncertekre járjak.
Haha – vigyorodott el N azzal a szokásos nézésével –, miért is nem gondoltunk erre? – tette fel a költői kérdést.
És nem mesélnél magadról egy kicsit, hogy ne csak HongBin ismerjen? Röviden a fontosabb dolgokat elmondod? – folytatta a jobb oldalamon ülő.
De, miért is ne? – vontam meg a vállam.

Szóval – kezdtem bele –, Magyarországról származom, 19 éves vagyok és három nyelven beszélek egyelőre középfokon és egyet most tanulok. Van egy húgom és egy cicám, aki jelenleg is velem lakik. Öhm… szeretem a K-Popot – ahogy azt már láthattátok –, Japánt és Dél-Koreát. Nem tudom, még mit mondhatnék – néztem rájuk.
Milyen nyelveket említettél? – szólalt meg Ken. Csodálkozom, hogy eddig kibírta.
Angol, japán, koreai és spanyol – soroltam.
Wow! – nyújtotta el az o hangot az előttem szóló.
Én is hasonlóan reagáltam – vigyorgott HongBin.
Hát, erre máshogy nem is igazán lehet – nevetett Ken.

Amikor kihozták az ételeket, Ravi és N azonnal rávetették magukat, HongBin pedig ahogy észrevettem eléggé örült a spagettijének. Nem tudom, hányszor eszik egy héten tésztát, de fura, hogy még nem unta meg. Miután jóllaktunk a fiúk kifizették a számlát, mert Leo elmondása szerint nem fizethetem én. Csak ennyivel érvelt, de ahogy nézett hozzá, azonnal bele is egyeztem.


Mikor kimentünk N és Ravi között mentem, és valamelyikük minden második percben belém kapaszkodott, amitől egyszer annyira megijedtem, hogy hátraestem és természetesen volt valaki mögöttem – mondjuk tény, hogy az egyik tag, Leo volt az –, de amikor felsegített, én pedig felnéztem rá megint meghökkentem. Még mindig ijesztőnek tartom a kifejezéstelen arcával és szemeivel. Mivel nem akartam, hogy valamit tegyen velem – nem mintha tett volna, de na… –, ezért meghajoltam, miközben sűrűn elnézést kértem. Ő erre csak halványan elmosolyodott. Elmosolyodott! Érted, elmosolyodott! Ezután meg majdnem dobtam egy hátast, de türtőztettem magam, mert azért mégis csak hogy nézett volna már ki az. A srácok tuti kiröhögnének ennyi szerencsétlenkedés után.



Végül visszaálltam a két fiú közé, és folytattam a beszélgetést. Igazán kedvesek voltak, mert mindegyiküktől kaptam autogramot, ráadásul N még jó szorosan meg is ölelgetett. Konkrétan nem akart elengedni, de aztán Hongbin lelökte rólam, mire a leader gonoszan ránézett, és elkezdte üldözni őt. Szegénykém össze-vissza futkosott, majd Ken megelégelve a helyzetet valahogy rájuk szólt, amire abbahagyták. Persze Hakyeon továbbra is figyelte a mosolygós drágát ilyen tipikus n-tekintettel. Mikor már nem voltunk olyan messze az utcámtól, elköszöntem a többiektől – N megint megölelgetett, csak most már Ken is csatlakozott hozzá. Hongbin ezután mosolyogva hazakisért, mert nem akarta, hogy egyedül menjek ilyenkor. Az ajtónál annyira aranyosan nézett azokkal a kis gödröcskéivel, hogy muszáj volt magamhoz ölelnem. Szerintem meglepődött, de aztán visszaölelt.