Banpo híd

Reggel arra ébredtem, hogy nem bírok megmozdulni. Mikor kinyitottam a szemem – és megvártam, hogy lássak is valamit –, megtapasztalhattam, hogy barátnőm egyik lábát átvetve rajtam, karjaival meg engem ölelve, békésen alszik. Mintha valami plüssmaci lennék… – sóhajtottam fel. És ekkor eszembe jutott egy rendkívül jó, azonban enyhén ördögi ötlet. Elvigyorodtam, magamban beállítottam egy férfi hangot, a füléhez hajoltam, és koreaiul belesuttogtam: – Jó reggelt, cicám!

(engem vagyis Sarah-t tessék a maci helyébe képzelni xDD)

Azonnal kipattantak a szemei, majd ijedten nézett az arcomra, miközben kapkodta a levegőt. Kitört belőlem a röhögés a fejét látva.

– Ez nem vicces – duzzogott. – Komolyan azt hittem, GD az – folytatta tovább.

– Tudom – vigyorogtam rá –, azért csináltam.

– Gwaa, gonosz vagy – vágta hozzám a párnáját, amire felnevettem és kikeltem az ágyból.

– Hé, hova mész? – nézett rám.

– Reggelit készíteni – pillantottam rá, miközben felemeltem az épp lábamhoz dörgölőző cicát. – Te is éhes vagy? – kérdeztem tőle, a cicus pedig leugrott a kezemből, és leült a tálkája elé. – Haha, úgy látom igen.

Miközben ettük a fini rántottát, Szöulról beszélgettünk, hogy milyen „naagy és szép” város. (Ezek az értelmes beszélgetéseink xDD)

– Én is akarok találkozni CNU-val! – nyafogott fel hirtelen. – Irigy vagyok, mindig te celebkedsz.

– Hát – nyeltem le a számban lévő falatot –, a celebeknek ez az életük – vigyorogtam rá. – És még nem is vagyok DaeHyun felesége – kacsintottam.

– Uuu, tényleg GD is ott van még – csillant meg a szeme. – Oké, megnyugodtam – vigyorodott el ő is.

– Azéér. De majd megkérdezem Shinwoo-t, hogy te is jöhetsz-e velem, jó?

– Ühüm! Úgy szejetlek – ölelt át, mire nevetve visszaöleltem.

– Amúgy mikor jön Dreja és Virgill? (ejtsd: virdzsil)

– Nem tudom, aszondták, majd valamikor beugranak – rántotta meg a vállát.

– Beugranak… – hümmögtem. – Hát, oké.

– Amúúúgy – kezdte, mire ránéztem –, van kedved elmenni megnézni azt a folyót?

– Milyen folyót? – ráncoltam a szemöldököm, mert ötletem se volt, mire gondolhat.

– Tudoood, azt a folyót – folytatta ugyanúgy.

– De miiilyen folyót?! – idegeskedtem.

– Tudoood, az a színes – mondott végre valami értelemeset.

– Jaaa – fogtam fel, hogy miről beszélt eddig –, az a B betűs – mondtam okosan.

– Igen, az – röhögött. – De mi is a neve?

– Őőő – gondolkoztam, mert nem akart eszembe jutni, pedig itt van a nyelvem hegyén… – Banpo! – kiáltottam fel hirtelen, aminek az lett a hatása, hogy szegénykém megijedt, és majdnem felborult a székkel együtt.

– A szívbajt hoztad rám, te gyerek! – nézett rám elhűlve.

– Bocs – vigyorogtam. – De visszatérve a hídra… inkább estefele menjünk, hogy még szebb legyen.

– Oké, de addig mit csináljunk?

– Sétáljunk vaaagy…

– Fangirlködjünk – vigyorgott ezerrel, amin nem tudtam nem nevetni.

– Okés – vettem elő a laptopot, és letelepedtünk az ágyra.

Nos, innentől kezdetét vette a több órás „foglalkozás”, amit csak kaja, innivaló, vécé és a macska miatt szakítottunk néha meg. Ja, meg anya egyszer hívott, hogy hogy vagyunk. Mellékesen elmondom, hogy néhányszor leestünk az ágyról, mert annyira nevettünk, vagy visítottunk. Egyik példa erre: DBSK - Mirotic 

Valamikor délután úgy döntöttünk, most már mehetnénk.

– Hallod – kezdte felém fordulva Momo –, nincs kölcsönbe néhány ruhád? Csak mert nem akarom a tegnapiakat felvenni.

– De, gyere – nyitottam ki neki a szekrény, hogy keressen valamit.

Miután mindketten összeszedtük magunkat, elindultunk a híd felé. Útközben feltűnően megbámultuk az embereket és eldöntöttük, hogy jó páran úgy néznek ki, mint az idolok. Mikor megpillantottuk a célunkat, eltátottuk a szánkat, és egy hosszú „aaa”-t hangoztattunk csodálkozásunk lévén.

Gyönyörű volt, pedig még nem is volt teljesen sötét. Azok a fények elképesztő látványt nyújtottak a szökőkutakkal együtt. Amint felléptünk a hídra, egyszerre kezdett csillogni a szemünk.

– Teljesült az egyik álmunk – suttogtuk meghatódva, tökéletesen egyszerre.

– Már csak az kéne, hogy GD is itt legyen és együtt sétálhassak vele – ábrándozott aranyosan, mire én elmosolyodtam.

– Nekem meg DaeHyun – kezdtem én is.

– De nem baj – fordult felém –, már az is elég, hogy együtt vagyunk itt. Boldog vagyok, hogy a barátnőmnek tudhatlak ennyi év után is – mosolygott szeretetteljesen rám.

– Jaaaj, Momo – érzékenyültem el –, én is örülök! – öleltem át szorosan.

– Haha – viszonozta az ölelésem. – Puszit is kapok? – vigyorodott el, miközben kicsit eltolt magától, hogy rám tudjon nézni.

– Há', persze! Amit csak akarsz – nevettem.

– De most komolyan – kezdte tényleg komolyan. – Kérek pusziiiiiiiiiiit! – visította, mire néhányan felénk fordultak, de miután megállapították, hogy csak két idióta szórakozik, folytatták a tevékenységüket.

Igen, valószínűleg tényleg idiótának néztek minket az emberek, hisz nem szokványosan viselkedtünk. Mondhatni a korunkat megtagadva vihorásztunk, mint a kisgyerekek. De különösebben nem zavart. Különböztünk tőlük, a saját világunkban éltünk a képzeletbeli – vagyis igazi, csak ugye nem tudnak a létezésünkről – Oppáinkal.

– Ha nem visítasz, akkor kapsz – vigyorodtam el.

– Gwaa, akkor nem visítok – szorította össze a szemét még mindig szélesen mosolyogva. – Naa, légysziiii~

– Jól van, jól van – tettem fel a kezem megadva magam, majd egy puszit nyomtam a bal arcára.

– Aaa – fogta két keze közé az arcát, és láttam, hogy átlépett fangirl módba –, ha ezt GD csinálta volna…! – Szegénykém, szenvedett.

Körül néztem, hátha valami iszonyú nagy véletlen folytán nincs e itt a srác, de sajna nem vettem észre. De! Valaki mást igen. Pontosabban két személyt. Tátva maradt a szám döbbentemben. Nem tudtam hinni a szememnek. Komolyan, már csak arra tudtam gondolni, hogy ez a Sors. Még mindig nyitott szájjal figyeltem a két alakot –, akik már majdnem a közelünkben sétáltak el nevetgélve –, és megböködtem barátnőmet. Ingerülten fordult felém, mert a bordája közé böktem az ujjammal, ami nem lehetett kellemes érzés, de egy mozdulattal leintettem.

– Azt figyeld – mutattam a fejemmel a két fiú irányába.

Követte a tekintetem az irányba, majd neki is elnyílt a szája, szemei nagyobbak lettek, és azt hiszem egy pillanatra elfelejtett levegőt venni.

– Úristen! – kapkodta a levegőt, miközben le sem vette a szemét a srácokról. – Azok komolyan az Infinitések? – nyögte ki.

– Igen – bólintottam ránézve.

– Mamiii – visított majdnem fel –, menjünk oda, menjünk oda hozzájuk! Aaa, beszélni és aláírást akarok tőlük! – ugrándozott a kezemet rángatva.

Nem kellett kérlelnie, mert én is pont ezt terveztem. Egymásra néztünk, majd sietős léptekkel eléjük álltunk. Meglepődtek, hogy ilyen hirtelen megjelentünk előttük ez az arcukon is tisztán látszott. Egy pillanatra ránk tört a sikítozás – természetesen csak magunkban –, majd észbe kapva megráztuk a fejünket, és szólásra nyitottuk a szánkat.

– Ne haragudjatok – kezdtük egyszerre koreaiul, mire elnevettük magunkat.

– Kaphatnánk aláírást tőletek? – folytatta Momo. – Nagyon szeretünk titeket és…

– Imádjuk, ahogy táncoltak – segítettem ki. – Valami elképesztőek vagytok! És a hangotok…! – ömlengtem tovább.

– Meg a kinézetetek…! Uh, fangörcs – pillantott rám barátnőm, mire felnevettem.

– Nálam is.

– Haha – kezdtek el hangosan nevetni a fiúk. – Szórakoztatóak vagytok – mosolyodott el SungJong, mire majdnem elolvadtuk. Úristen, az a hang, meg a haja…!

– Van valami papírotok – nézett ránk SungYeol –, amire tudunk írni?

– Persze – vettem elő a kis füzetem, majd két külön oldalt odaadva aláiratattam velük, hogy Momónak is legyen egy „másolata”.

– Nagyon köszönjük! – hajoltunk meg barátnőmmel boldogan.

– Szívesen tettük – mosolyogtak ránk. Ahw, szuper édesek együtt!

– Van kedvetek sétálni velünk? Úgy se tudtuk, mit csináljunk – mondta SungJong.

– Dehogynincs! – vágtuk rá újfent tökéletesen egyszerre a választ. Ezen újból felnevettek. Legalább látjuk őket boldogan – gondoltam magamban, és elmosolyodtam.

– Akkor irány! – mondta vigyorogva Sungyeol, és átkarolta barátja vállát.

Még vagy két órán keresztül sétáltunk mindenfele, beszélgettünk fura dolgokról és rengeteget nevettünk. Ráadásul, mielőtt elköszöntünk énekeltek is nekünk egy keveset. Hát, mit ne mondjak, Momóval majdnem meghaltunk. Élőben láthattunk énekelni két idolt, akik csak nekünk daloltak! Úristen, nem hiszem el… 

Látogatás

– Igen? – vettem fel a telefonom, miközben az ölemben alvó csöppséget simogattam.

– Én vagyok az – szólt bele egy ismerős hang –, CNU.

Amint kimondta a becenevét, kihagyott egy ütemet a szívem, majd gyorsabbá vált. Felhívott – ismételtem magamban. – Tényleg felhívott egy idol!

– Áh – vidultam fel –, szia!

– Akkor most ráérsz? Tudnánk találkozni?

– Persze! – mosolyodtam el, amit ő ugyan nem látott, de szerintem tudta, hogy mit csinálok. – Hova menjek? – tettem le a kanapéra a cicát.

– Öhm, merre is laksz? – kérdezte, én meg elmondtam, milyen utcában.

– Ó, akkor a közeledben lévő parknál. Három utcára van tőled – mondta meg az útvonalat.

– Köszi, akkor egy fél óra múlva? – mentem be a fürdőbe, és előszedtem a sminkjeimet.

– Ott leszek – Hallottam a hangján, hogy mosolyog.

– Akkor szia! – köszöntem el, és letettem a telefont a pultra.

Gyorsan elintéztem a fürdőszobai dolgokat, majd magamra kaptam egy fehér sortot, meg egy világoskék ujjatlant, az egyik napszemcsim és egy szandált. A hajamat meg lófarokba kötöttem és kész is voltam. Bezártam az ajtót, és elindultam a park fele. Tényleg közel volt, lehet esténként ki fogok jönni ide sétálni, vagy futni. Amint odaértem, a szememmel keresni kezdtem CNU-t, de ő integetve magára vonta a figyelmemet, úgy hogy gyorsan odamentem hozzá, és leültem mellé a padra.

– Szia – köszöntettem, mire hasonlóan cselekedve biccentett egyet. – Késtem?

– Dehogy – rázta meg a fejét mosolyogva –, csak hamarabb jöttem.

– Oh, akkor oké – dőltem hátra, és szemlélni kezdtem az embereket.

– Uhm – kezdte megköszörülve a torkát, mire felé fordultam –, akkor mivel felismertél azt jelenti, hogy szeretsz… minket? Az együttesünket? – nézett rám.

– Persze – mosolyodtam el, és az égre néztem –, az elsők között voltatok, akiket megismertem. Nagyon szeretem a zenéteket, meg a hangotokat – néztem vissza rá.

– Hű – vigyorodott el. – Örülök, hogy találkoztam veled.

– Én is, hidd el.

– Szóval…

– Szólíthatlak Shinwoo-nak? – vágtam a szavába, mire megakadt, de lustán bólintott.

– Igen. Szóval – kezdett újra a mondatába –, miért jöttél Szöulba?

– Mert szerettem volna, ha jobban megtanulok koreaiul, hogy koncertekre mehessek, itt Dél-Koreában és hogy találkozhassak számos kedvencemmel – kacsintottam.

– Áhá – nyújtotta el az á-t –, és kikkel szeretnél találkozni?

– Veletek, a B.A.P-vel, VIXX, Infinite, Nu'est és még számos bandával.

– Haha – nevetett fel –, remélem sikerül.

Ajj, annyira aranyos, ahogy mosolyog, hogy nem igaz! – visítoztam magamban. Szükségem van Momóra, ezt már nem bírom épp ésszel. És mintha csak kívántam volna, elkezdett zenélni a telefonom. Shinwoo ijedten kapta fel a fejét, és elsőnek nem tudta, honnan szól az éneklés, majd az éppen elővett telefonomra nézett, és sóhajtva megrázta a fejét.

– Te jó ég, azt hittem a közelben elkezdett énekelni a B.A.P! – fogta nevetve a fejét.

– Bocsi – vigyorogtam rá, és felvettem a készüléket. – Igen? – szóltam bele, mire egy ismerős és oly’ szeretett hang válaszolt.

– Szió! – hallottam drága barátnőmet.

– Momo! – mondtam boldogan. – Miért hívtál? – kérdeztem magyarul, hisz csak nem fogok koreaiul beszélni azzal, aki szintén magyar.

– Hiányoztál, Sármiii – nyújtotta el az utolsó hangot.

– Haha – mosolyodtam el –, te is nekem.

– Átmehetek? – kérdezte hirtelen, és hallottam a hangján, hogy vigyorog.

– Öhm – néztem a mellettem kíváncsian figyelő fiúra, akinek pont abban a pillanatban szólalt meg a telefonja. Felnevettem.

– Mi az? – hallottam barátnőm kíváncsi hangját. – Min nevetsz? Van valaki veled?

– Igen, majd elmondom. Egy pillanat – néztem Shinwoo-ra, aki összevont szemöldökkel beszélt valakivel. Hallottam, hogy ideges, majd egy nevet mondott, mire kitágultak a szemeim. Azt mondta, hogy JinYoung! Ó te jó ég, vele beszél! Az egyik férjemmel! Úristen…

– Ne haragudj – fordult felém, miközben letette a telefont. – Most hívott JinYoung, hogy a menedzser behívott minket valamiért – sóhajtott fáradtan. – Bocsi – állt fel, majd szomorúan nézett rám.

– Semmi baj, majd máskor – mosolyogtam rá, és én is felkeltem.

– Rendben, viszont azt még meg kell jegyeznem, hogy jó a tokod – vigyorodott el, és a telefonomra mutatott. Felemeltem, és elnevettem magam.

 (Természetesen nem DaeHyun mutatja a telefont, de nincs másmilyen kép és a tok a lényeg. xD)

– Ja, ez. Igen, nagyon szeretem őket.

– Az látszik – vigyorgott továbbra is, majd észbe kapott. – Akkor én megyek – lépett hátra kényszeredetten – Még egyszer bocsi!

– Mondtam, hogy nincs harag. Menj csak – intettem kedvesen, mire ő köszönt, és elindult egyenesen. Egy darabig néztem, aztán, amikor eltűnt a tömeg között eszembe jutott, hogy Momo még mindig arra vár, mikor válaszolok neki. – Áh, ne haragudj! – emeltem a fülemhez a készüléket.

– Nem baj, de akkor átmehetek?

– Persze, gyere – indultam el haza.

– Rendben, akkor nem sokára ott vagyok! – nyomta ki, mire én elmosolyodtam.

Otthon megetettem a cicát, elraktam egy-két mosatlan edényt, majd csöngettek is. Amint kinyitottam az ajtót, hátra is estem, mert drága barátnőm úgy talált köszönteni, hogy a nevemet visítva a nyakamba ugrott. És persze, hogy nem tudtam megtartani magam, annyira hirtelen jött az ugrás, hogy még meglepődni se volt időm.

– Hülye vagy? – néztem rá nagy szemekkel.

– Moszt miér'? – kérdezte az ő szokott beszédstílusában, mire elkezdtem röhögni. Már hiányoltam ezeket a beszólásokat. Ó, de még mennyire!

– Semmi-semmi – vigyorogtam, és próbáltam lelökni magamról, de ő tovább terpeszkedett rajtam. – Szállj már le rólam.

– Ne mááár, olyan kényelmes vagy – vigyorgott ő is, és még jobban átölelt, mire nem bírtam tovább és kirobbant belőlem a röhögés. Momo pár pillanatig csak nézett, majd ő is csatlakozott hozzám, míg végül legördült rólam, és én fel tudtam állni.

– Hah – húztam ki magam, majd megjelent Pötty, és barátnőmhöz ment, aki kinyúlt érte, a hátára fordult, és úgy kezdett el gügyögni a cicának. – Okéé, hagylak titeket kettesben – indultam el a nappaliba.

– Ne hagyj iiitt – pattant fel Momo, és utánam sietve lehuppant a kanapéra macskával a kezében. – Szóval lehet mesélni – mondta azonnal, ahogy én is leültem.

– Nyugi vaaan – csitítottam –, csak lassan – nyújtottam el az utolsó szót.

– Na, de mondjad!

– Jó, akkor készülj fel! – néztem rá komolyan. – És inkább tedd le a macskát, félek, hogy baja esik…

– Miii? Miért? – kérdezte, de azért letette az állatot. 

– Szóval… Tegnap elmentem körülnézni, és találkoztam… – Hatásszünet. – CNU-val.

– Hogy miiiiiiii?! Nem viccelsz? – Megráztam a fejem, mire felállt a kanapén. – Ó, mami! – szorította össze a szemét. – Komolyan… találkoztál… CNU-val?! – tagolta lassan.

– Aham – bólintottam mosolyogva, aztán gyorsan folytattam. – Rá pár percre pedig Honbinnal.

– Miiiiiiiiiiii?! Ez most komoly? – nyüszített. – Nem hiszem el – rogyott le a kanapéra. – Aaa, irigy vagyok!

– Majd elintézem, hogy te is találkozhass CNU-val, ma is vele voltam, amikor hívtál.

– Ne mááár, mindjárt sírok – röfögött fel, mire elkezdtem nevetni.

– Ne sírj – mondtam továbbra is röhögve.

– De sírok – kontrázott rá, mire nem bírtam tovább, és nevetve leestem a kanapéról. Persze Momo jól kiröhögött, de miután ő is a földön találta magát, abbahagyta. De ekkor egymásra néztünk, és újból a földön vergődtünk.

Miután jól kiröhögtük magunkat, megkérdeztem hogy éhes-e –, mire természetesen igen volt a válasz –, vacsoráztunk és felajánlottam, hogy itt aludhat. Élt a lehetőséggel és miután adtam neki ruhát elment fürödni.Mikor mindketten végeztünk befeküdtünk a szerencsére két személyes ágyba, beszélgettünk még, majd elnyomott minket az álom.

Egymás utáni szívrohamok

Eleinte körülnézni indultam el, hogy tájékozódjak a boltokról, ha szükségem lesz valamire és ne kelljen, akkor keresnem. Szerencsére találtam egy kis boltot egy utcával arrébb, aztán a közelben egy plázát. Kíváncsi voltam, itt Szöulban milyen ruhák vannak, ezért bementem az első butikba, amit megláttam. Már kívülről is aranyosnak nézett ki, de belül valami tömérdek ruha volt. Nem csalódtam nagyot, ugyanis a legtöbb ruha igazi lányos volt, csomó szoknyával az élen… Brr, nem igazán vagyok oda értük. Azonban amikor megláttam egy számomra tökéletes összeállítást, ami pont volt a méretemben szaladtam is a kasszához. Egy sötét-fehér csíkos ujjatlan, farmersort és egy hozzáillő nyakláncot választottam, ugyanis karkötőm millió volt, szandálom meg pont ugyanolyan.

Átmentem a fiú részlegre, ahol – mily meglepő – csupa olyan ruhák voltak, amiket idolokon is látni. Kíváncsi vagyok találok e olyan pólót, ami DaeHyunnak is van… – kuncogtam magamban. Befordultam az egyik irányba, hogy még többet lássak és keressek, azonban nekiütköztem valakinek és a földre estem volna, ha nem kap el az illető.

- Bocsánat, az én hibám – szabadkozott a srác. – Jól vagy? – Olyan ismerős a hangja…

- Igen, kö... – néztem fel, és elcsuklott a hangom. Úristen, nem hiszem el, ki áll előttem!! Ez CNU a B1A4-ból! – Szent ég…! – suttogtam magyarul, miközben a szám elé kaptam a kezem.

- Tessék? – értetlenkedett. – Külföldi vagy? – kérdezte immár angolul.

- Oh, nem – kezdtem újra koreaiul –, vagyis igen, de tudok koreaiul! – beszéltem össze-vissza.

- Értem – mosolyodott el. – Akkor ha megbocsájtasz…

- Ne, várj! Bocsánat, de kaphatnék egy autogramot? – haraptam be a szám, és úgy néztem fel rá.

Látszott rajta, hogy meglepődött rajta, hogy felismertem, de valószínűleg nem zavarta, mert elvigyorodott.

- Szóval tudod, ki vagyok – nyugtázta vigyorogva. – Ennek örülök. Honnan jöttél? – kérdezte, miközben elfogadta a kis füzetet, amit átnyújtottam neki.

- Magyarország.

- Oh – nézett rám meglepődve –, az messze van.

- Igen – mosolyodtam el halványan.

- Mi a neved? – kérdezte hirtelen, mire rajtam volt a sor, hogy meglepődjek. – Ne haragudj, csak kíváncsi vagyok… Meg akkor úgy írom alá – vakarta meg zavartan a tarkóját.

- Sarah – válaszoltam.

- Szép név – mosolygott rám, és írt valamit a papírra. – Tessék – adta vissza a füzetem.

- Köszönöm – hajtottam enyhén fejet. – El sem tudod hinni, mennyire örülök, hogy találkoztam veled!

- Én is örülök, hogy veled találkoztam. Nagyon remélem, hogy még sokat látjuk egymást – vigyorodott el. – Nem bánnád, ha számot cserélnénk? – nézett rám, mire én majdnem felvisítottam.

- Ezt most komolyan kérdezed?! – néztem rá nagy szemekkel, ő pedig bólintott. – Te jó ég, persze hogy szeretném! – vigyorogtam ezerrel.

-Wow – vigyorodott el ő is –, ez aztán egy érdekes reakció! Akkor… – vette elő a telefonját, aztán beírtuk egymás számát.

- Úristen…! – suttogtam magam elé, majd CNU-ra néztem. – Sajnálom, előjött belőlem a fangirl énem – szabadkoztam.

- Semmi baj – mosolyogott kedvesen. – Aranyos vagy így.

- Uh, köszönöm – pirultam el.

- Figyelj, szívesen beszélgetnék még veled órákat, de dolgom van. Találkozhatnánk valamikor?

- Persze, mikor jó neked?

- Kedden szabad vagyok.

- Rendben, akkor majd felhívsz?

- Aham – bólintott –, akkor szia! – búcsúzott el, és sietve elindult egy irányba.

- Szia! – kiáltottam utána.


Úristen, úristen, úristen! – sikítoztam magamban. – Te jó ég, a szívem megáll! Hogy lehettem akkora mázlista, hogy már az első napon találkozok egy idollal?! Atya világ, muszáj leülnöm, mielőtt elájulnék...

Találtam egy kávézót, ahol kényelmes fotelek voltak, tehát kértem egy kapucsínót, és leültem egy kék ülőalkalmatosságra. Belekortyoltam az italba –, ami meglepően pont jó volt –, majd beletemettem a kezembe a fejem.

Ó, te jó ég…! – vettem egy szaggatott levegőt. Ezt nem hiszem el… – kiáltottam újra, majd még vagy ezer ehhez hasonló mondatom volt, amikor is valaki megérintette a vállam. Hirtelen azt hittem, CNU az, de gyorsan el is vetettem a gondolatot, hisz az előbb szaladt el a munkája miatt. Amint ránéztem az illetőre, aki előttem állt, azt hittem, menten elájulok.

- Jól vagy? – kérdezte aggódva.

- Te szentséges ég…! – makogtam újfent magyarul, mire szegény srác összezavarodott.

- Nem beszélsz koreaiul? – érdeklődött angolra váltva.

- De, de – válaszoltam az anyanyelvén. – Csak... – kezdtem, de elcsuklott a hangom. Olyan gyorsan szedtem a levegőt, hogy azt hittem meghalok.

- Biztos, minden rendben? – kérdezte aggódva, és leguggolt elém.

- Úristen, komolyan el fogok ájulni… – suttogtam meggyötörten a fiúra nézve. – Ne haragudj – ráztam meg a fejem –, nincs semmi bajom, csak… Most vagyok először Szöulban és azonnal találkoztam immár két idollal és… ez számomra egy… egy fantasztikus ajándék! – mondtam akadozva.

- Nyah, aranyos vagy – mondta cukin, és leült mellém.

- Várj – csúsztam odébb –, ez nem biztos, hogy jó ötlet! – Kérdőn nézett rám. – Lehet, hogy el fogok folyni – tájékoztattam komolyan, mire ő hangos nevetésben tört ki. Én csak nagy szemekkel néztem rá, nem értettem, mi olyan vicces ebben, hisz az igazságot mondtam.

- Istenem, hihetetlen vagy! – kuncogott továbbra is.

Annyira édesen tud nevetni, hogy az nem igaz! Már a videókban is imádtam, ahogy nevet, de élőben még aranyosabb.

- De én teljesen komolyan gondoltam – bólogattam továbbra is.

- Jó, jó – kacagott egy utolsót. – De számomra ez akkor is hihetetlen, még soha senki nem mondott hasonlót – mosolyodott el rám nézve.

- Mert biztos nem ült még fan melletted… – mormogtam magam elé, amire ő megint nevetni kezdett.

- Bocsi – nézett rám esdeklően, de én csak megráztam a fejem, jelezvén: semmi baj.

- Képtelen vagyok haragudni rád, mert annyira édesen nevetsz, hogy arra nincs szó – pirultam el.

- Jaj, mami! – fogta meg az arcát. – Inkább te vagy az édes – nevetett halkan, és halványan ő is elpirult.

- Na, de visszatérve az elejére: honnan jöttél és hogyhogy tudsz koreaiul?

- Magyar vagyok és azért, mert tanultam – válaszoltam logikusan.

- Ha-ha – forgatta a szemeit. – De miért koreai?

- Mert középiskolában japánt tanultam és mivel tetszett a koreai nyelv magántanárhoz mentem, és letettem ott is a középfokot – mondtam büszkén kihúzva magam.

- Wow, akkor tudsz japánul, koreaiul, magyarul és… angolul? – kérdezte döbbenten.

- Yes – bólintottam.

- Azt a mindenit! – csapott a combjára, mire felnevettem. – Ez aztán nem semmi! – nézett elismerően rám.

- Köszönöm – biccentettem mosolyogva.

- Jó – bólintott maga elé nézve –, akkor most másik téma… Felismertél, hogy ki vagyok? – kérdezte rám pillantva.

- Persze! – vágtam rá. – Hogy ne ismertelek volna fel?

- Nem tudom – vonta meg a vállát.

- Megtudhatom a nevedet?

- Sarah.

- Ez angol név, nem?

- De – bólintottam –, azonban az igazi nevemet nehezebb kiejteni külföldiek számára.

- Értem.

És akkor még nem is mondtam el, hogy kivel beszélgetek már percek óta? Akkor találós kérdés: jelenleg barnás haja van, 20 éves, egy hattagú együttesben énekes, édesen tud nevetni, amihez néha ugrál is… jóban vannak az MBLAQ-al. Még mindig semmi? Szeptemberi fiú, szereti a spagettit… Hm, ő a második legfiatalabb tag a bandában. Nem hiszem el, hogy még mindig nem tudjátok…! Oké, utolsó segítség: VIXX az együttes neve. Megvan, ugye? HongBin a drága, aki itt ül mellettem.

- Neked nincs dolgod most, HongBin? – kérdeztem tőle.

- Hehe – vigyorodott el –, tudod a nevemet – somolygott aranyosan. – De amúgy nincs, most van egy kis szabadidőnk és ki tudtunk jönni Hyukkal, szóval jelenleg tudok veled foglalkozni – kacsintott.

- Uuu – vigyorodtam el –, kikezdesz velem?

- Ki tudja… – villantott egy csillogó mosolyt, amit a reklámokban szoktak.

- És ha azt mondom, hogy van már szerelmem? – néztem rá a szemem sarkából.

- Akkor… – habozott. – Attól függ, kibe vagy szerelmes – nézett komolyan a szemembe.

- Hm – mosolyodtam el –, majd megtudod – kacsintottam most én, mire döbbenten rám nézett, aztán megrázta a fejét.

- Ajj, gonosz vagy – vágott durcás pofát, mire ma már ki tudja hanyadszor felnevettem.

- Volt már barátnőd? – váltottam témát.

- Igen – válaszolt, bár láttam rajta, hogy nincs ínyére a cselem.

- Sok?

- Nem igazán – rázta meg a fejét –, kettő.

- Oh.

- Neked? – kérdezett vissza.

- Volt – bólintottam.

- Mikor?

- Mi ez, kivallatás? – ráztam a fejem, de azért válaszoltam. – Az egyik 14 éves koromban, míg a másik középiskolában, ami kicsit több, mint egy évig tartott.

- Az hosszú idő – hümmögött.

- Az volt…

- És mi történt?

- Kiköltöztek a családjával külföldre és nem akartunk távkapcsolatot, mert előre tudtuk, hogy nem működne.

- Oh, az… szar – húzta el a száját.

- Már rég túlléptem rajta – mosolyogtam rá. – Szabad ember vagyok egy… nem épp valóra váltható szerelemmel a szívemben – köszörültem a torkom.

- Naa, de ki az? – kíváncsiskodott. – Legalább annyit, hogy hol él!

- Itt, Szöulban – válaszoltam félrebiccentve a fejem.

- Wow – nyögte ki. – Akkor felesleges lenne elcsábítanom téged?

- Haha, lehet.

- Hjajj – sóhajtott fel nyúzottan.

- Nem bánod, ha én most megyek? Csak mert még be kell vásárolnom… – álltam fel.

- Oh, menj csak nyugodtan – nézett rám.

- Akkor szia! – intettem, és elfordultam, de azonnal meg is pördültem, mert eszembe jutott valami. – Ne haragudj, megadnád a számodat? – vigyorogtam kínosan.

- Jaj, te! – állt fel széles mosollyal az arcán. – Persze, hogy megadom egy ilyen gyönyörű és aranyos lánynak nem is kérdés!

- Ahw – haraptam be a szám, mert most már tényleg úgy éreztem, hogy kiugrik a szívem a helyéről. Remegtek az ujjaim, miközben bepötyögtem a számát a telefonomba. – Köszi – pislogtam rá, amin ő továbbra is csak mosolygott.

- Szia! – intett kedvesen, amire észbe kaptam, elköszöntem és elindultam bevásárolni.

Bemutatkozás

Már jó ideje rajongok a B.A.P-ért, legfőképpen Jung DaeHyun-ért. Egyfolytában videókat, képeket és információkat kutatok utána. Mindent megtaláltam. Azt hiszem, túlságosan is fanatikus lettem... Nyílván megijedne, ha találkozna velem és én elkezdenék ömlengeni, hogy DaeHyun így meg úgy, de na! Kikérem magamnak, ha egyszer szeretem, mit tehetek ellene?

A nevem Sára, de a Sarah nevet használom. 19 éves vagyok, középfokon beszélek japánul, koreaiul és angolul. A Japánt még középiskolában tanultam, míg a koreait külön tanárnál a saját döntésem alapján. És mit ne mondjak; büszke vagyok, hogy immár három nyelvet beszélek középfokon, ami közül kettő ázsiai. Így már Koreában és Japánban is elboldogulok és találkozhatok hírességekkel. Még nem mentem egyetemre... terveim úgy alakultak, hogy érettségi után kimegyek Szöulba egy évre, hogy tökéletesre fejlesszem a tudásom. Aztán egy kis időre hazamegyek, majd Japánba. Évek óta várok erre a pillanatra: végre koncertekre mehetek és élőben láthatom kedvenceimet.

Szüleim, húgom és a barátaim támogatták eme döntéseimet és a családom segít fizetni a lakást, amit bérlek. Nem túl nagy, de ha váratlan vendégeim lennének még talán el is tudnám szállásolni őket. Aranyos és nekem pont ideális a kis lakás, ahol szerencsére nem tök egyedül élek, hanem drága cicámmal; Csöppel. Barátnőm, aki szintén jött velem pedig nem lakik nagyon messze, de sajnos ő csak nyárra marad.

Mivel már berendezkedtem, és kipakoltam a cuccaimat, úgy döntöttem irány felfedezni a közelben lévő dolgokat...

Jövök Szöul!