Látogatás

– Igen? – vettem fel a telefonom, miközben az ölemben alvó csöppséget simogattam.

– Én vagyok az – szólt bele egy ismerős hang –, CNU.

Amint kimondta a becenevét, kihagyott egy ütemet a szívem, majd gyorsabbá vált. Felhívott – ismételtem magamban. – Tényleg felhívott egy idol!

– Áh – vidultam fel –, szia!

– Akkor most ráérsz? Tudnánk találkozni?

– Persze! – mosolyodtam el, amit ő ugyan nem látott, de szerintem tudta, hogy mit csinálok. – Hova menjek? – tettem le a kanapéra a cicát.

– Öhm, merre is laksz? – kérdezte, én meg elmondtam, milyen utcában.

– Ó, akkor a közeledben lévő parknál. Három utcára van tőled – mondta meg az útvonalat.

– Köszi, akkor egy fél óra múlva? – mentem be a fürdőbe, és előszedtem a sminkjeimet.

– Ott leszek – Hallottam a hangján, hogy mosolyog.

– Akkor szia! – köszöntem el, és letettem a telefont a pultra.

Gyorsan elintéztem a fürdőszobai dolgokat, majd magamra kaptam egy fehér sortot, meg egy világoskék ujjatlant, az egyik napszemcsim és egy szandált. A hajamat meg lófarokba kötöttem és kész is voltam. Bezártam az ajtót, és elindultam a park fele. Tényleg közel volt, lehet esténként ki fogok jönni ide sétálni, vagy futni. Amint odaértem, a szememmel keresni kezdtem CNU-t, de ő integetve magára vonta a figyelmemet, úgy hogy gyorsan odamentem hozzá, és leültem mellé a padra.

– Szia – köszöntettem, mire hasonlóan cselekedve biccentett egyet. – Késtem?

– Dehogy – rázta meg a fejét mosolyogva –, csak hamarabb jöttem.

– Oh, akkor oké – dőltem hátra, és szemlélni kezdtem az embereket.

– Uhm – kezdte megköszörülve a torkát, mire felé fordultam –, akkor mivel felismertél azt jelenti, hogy szeretsz… minket? Az együttesünket? – nézett rám.

– Persze – mosolyodtam el, és az égre néztem –, az elsők között voltatok, akiket megismertem. Nagyon szeretem a zenéteket, meg a hangotokat – néztem vissza rá.

– Hű – vigyorodott el. – Örülök, hogy találkoztam veled.

– Én is, hidd el.

– Szóval…

– Szólíthatlak Shinwoo-nak? – vágtam a szavába, mire megakadt, de lustán bólintott.

– Igen. Szóval – kezdett újra a mondatába –, miért jöttél Szöulba?

– Mert szerettem volna, ha jobban megtanulok koreaiul, hogy koncertekre mehessek, itt Dél-Koreában és hogy találkozhassak számos kedvencemmel – kacsintottam.

– Áhá – nyújtotta el az á-t –, és kikkel szeretnél találkozni?

– Veletek, a B.A.P-vel, VIXX, Infinite, Nu'est és még számos bandával.

– Haha – nevetett fel –, remélem sikerül.

Ajj, annyira aranyos, ahogy mosolyog, hogy nem igaz! – visítoztam magamban. Szükségem van Momóra, ezt már nem bírom épp ésszel. És mintha csak kívántam volna, elkezdett zenélni a telefonom. Shinwoo ijedten kapta fel a fejét, és elsőnek nem tudta, honnan szól az éneklés, majd az éppen elővett telefonomra nézett, és sóhajtva megrázta a fejét.

– Te jó ég, azt hittem a közelben elkezdett énekelni a B.A.P! – fogta nevetve a fejét.

– Bocsi – vigyorogtam rá, és felvettem a készüléket. – Igen? – szóltam bele, mire egy ismerős és oly’ szeretett hang válaszolt.

– Szió! – hallottam drága barátnőmet.

– Momo! – mondtam boldogan. – Miért hívtál? – kérdeztem magyarul, hisz csak nem fogok koreaiul beszélni azzal, aki szintén magyar.

– Hiányoztál, Sármiii – nyújtotta el az utolsó hangot.

– Haha – mosolyodtam el –, te is nekem.

– Átmehetek? – kérdezte hirtelen, és hallottam a hangján, hogy vigyorog.

– Öhm – néztem a mellettem kíváncsian figyelő fiúra, akinek pont abban a pillanatban szólalt meg a telefonja. Felnevettem.

– Mi az? – hallottam barátnőm kíváncsi hangját. – Min nevetsz? Van valaki veled?

– Igen, majd elmondom. Egy pillanat – néztem Shinwoo-ra, aki összevont szemöldökkel beszélt valakivel. Hallottam, hogy ideges, majd egy nevet mondott, mire kitágultak a szemeim. Azt mondta, hogy JinYoung! Ó te jó ég, vele beszél! Az egyik férjemmel! Úristen…

– Ne haragudj – fordult felém, miközben letette a telefont. – Most hívott JinYoung, hogy a menedzser behívott minket valamiért – sóhajtott fáradtan. – Bocsi – állt fel, majd szomorúan nézett rám.

– Semmi baj, majd máskor – mosolyogtam rá, és én is felkeltem.

– Rendben, viszont azt még meg kell jegyeznem, hogy jó a tokod – vigyorodott el, és a telefonomra mutatott. Felemeltem, és elnevettem magam.

 (Természetesen nem DaeHyun mutatja a telefont, de nincs másmilyen kép és a tok a lényeg. xD)

– Ja, ez. Igen, nagyon szeretem őket.

– Az látszik – vigyorgott továbbra is, majd észbe kapott. – Akkor én megyek – lépett hátra kényszeredetten – Még egyszer bocsi!

– Mondtam, hogy nincs harag. Menj csak – intettem kedvesen, mire ő köszönt, és elindult egyenesen. Egy darabig néztem, aztán, amikor eltűnt a tömeg között eszembe jutott, hogy Momo még mindig arra vár, mikor válaszolok neki. – Áh, ne haragudj! – emeltem a fülemhez a készüléket.

– Nem baj, de akkor átmehetek?

– Persze, gyere – indultam el haza.

– Rendben, akkor nem sokára ott vagyok! – nyomta ki, mire én elmosolyodtam.

Otthon megetettem a cicát, elraktam egy-két mosatlan edényt, majd csöngettek is. Amint kinyitottam az ajtót, hátra is estem, mert drága barátnőm úgy talált köszönteni, hogy a nevemet visítva a nyakamba ugrott. És persze, hogy nem tudtam megtartani magam, annyira hirtelen jött az ugrás, hogy még meglepődni se volt időm.

– Hülye vagy? – néztem rá nagy szemekkel.

– Moszt miér'? – kérdezte az ő szokott beszédstílusában, mire elkezdtem röhögni. Már hiányoltam ezeket a beszólásokat. Ó, de még mennyire!

– Semmi-semmi – vigyorogtam, és próbáltam lelökni magamról, de ő tovább terpeszkedett rajtam. – Szállj már le rólam.

– Ne mááár, olyan kényelmes vagy – vigyorgott ő is, és még jobban átölelt, mire nem bírtam tovább és kirobbant belőlem a röhögés. Momo pár pillanatig csak nézett, majd ő is csatlakozott hozzám, míg végül legördült rólam, és én fel tudtam állni.

– Hah – húztam ki magam, majd megjelent Pötty, és barátnőmhöz ment, aki kinyúlt érte, a hátára fordult, és úgy kezdett el gügyögni a cicának. – Okéé, hagylak titeket kettesben – indultam el a nappaliba.

– Ne hagyj iiitt – pattant fel Momo, és utánam sietve lehuppant a kanapéra macskával a kezében. – Szóval lehet mesélni – mondta azonnal, ahogy én is leültem.

– Nyugi vaaan – csitítottam –, csak lassan – nyújtottam el az utolsó szót.

– Na, de mondjad!

– Jó, akkor készülj fel! – néztem rá komolyan. – És inkább tedd le a macskát, félek, hogy baja esik…

– Miii? Miért? – kérdezte, de azért letette az állatot. 

– Szóval… Tegnap elmentem körülnézni, és találkoztam… – Hatásszünet. – CNU-val.

– Hogy miiiiiiii?! Nem viccelsz? – Megráztam a fejem, mire felállt a kanapén. – Ó, mami! – szorította össze a szemét. – Komolyan… találkoztál… CNU-val?! – tagolta lassan.

– Aham – bólintottam mosolyogva, aztán gyorsan folytattam. – Rá pár percre pedig Honbinnal.

– Miiiiiiiiiiii?! Ez most komoly? – nyüszített. – Nem hiszem el – rogyott le a kanapéra. – Aaa, irigy vagyok!

– Majd elintézem, hogy te is találkozhass CNU-val, ma is vele voltam, amikor hívtál.

– Ne mááár, mindjárt sírok – röfögött fel, mire elkezdtem nevetni.

– Ne sírj – mondtam továbbra is röhögve.

– De sírok – kontrázott rá, mire nem bírtam tovább, és nevetve leestem a kanapéról. Persze Momo jól kiröhögött, de miután ő is a földön találta magát, abbahagyta. De ekkor egymásra néztünk, és újból a földön vergődtünk.

Miután jól kiröhögtük magunkat, megkérdeztem hogy éhes-e –, mire természetesen igen volt a válasz –, vacsoráztunk és felajánlottam, hogy itt aludhat. Élt a lehetőséggel és miután adtam neki ruhát elment fürödni.Mikor mindketten végeztünk befeküdtünk a szerencsére két személyes ágyba, beszélgettünk még, majd elnyomott minket az álom.