I GOT7

Vigyorogva vettük meg a jegyünket egy angol nyelvű filmre, annak ellenére is, hogy az előbbi esőtáncuk miatt szinte alig maradt rajtunk száraz ruha, ezért úgy döntöttünk, leadjuk a dzsekinket, közben gyorsan kiszedve az értékeket belőle, amikor a kezembe akadt egy apró fecni, amit JinYoung csúsztathatott a zsebembe még az utolsó ölelésénél. Érdeklődve emeltem magam elé, hogy aztán meglepődve olvassam végig a pár soros üzenetet. Momo szintén kíváncsian hajolt a személyes szférámba, hogy aztán döbbenten formáljon „o” betűt ajkaival, ugyanis ez állt a lapon:

„A szerencsés IGOT7, aki ezt megtalálja; eltölthet két teljes napot a GOT7 dormjában egy barátjával együtt. Az alábbi számon hívjátok a menedzsert, a döntések után, hogy mindent időben egyeztessünk…”

- Úristen, ez honnan? És hogy? És úristen! – ugrándozott izgatottan barátnőm teljesen felpörögve az olvasottak miatt, miközben én még alig bírtam felfogni a látottakat, hisz’ ez annyira lehetetlennek tűnt. Hogy a lakásukba, ahol mind a heten élnek. Mi, rajongók bemehessünk és ott is aludjunk… Egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy ez lehetséges, ráadásul pont velünk történik meg. 

- Jó, ezt most tegyük félre – csúsztattam a sortom egyik apró zsebébe a papírt, hogy véletlenül se essen ki –, és vegyünk valami kaját, meg italt a filmre.

- Mindjárt kezdődik – indultam meg a pult fele, ugyanis már tényleg csak tíz percünk maradt a film kezdetéig és utáltam sötétben bemenni a terembe.

A film vicces volt, így jól szórakoztunk alatta, ráadásul, mire véget ért az eső is elállt. Miután kivettük a kabátunk, kiléptünk a hűvös utcára, hogy hazamenjünk.

- Szerinted most hívjuk fel őket? – fordultam barátnőm felé összehúzva magamon a vékony dzsekit. Hideg volt nyárhoz képest.

- Hívjuk – bólintott határozottan, aztán félreállva pötyögtem be a telefonszámot, amit aztán kihangosítva vártunk, hogy felvegye valaki. Izgatottan dobogó szívvel néztük a sötétben oly’ erősen világító képernyőt, miközben egymás kezét szorítottuk.

- Tessék? – szólt bele egy fiú hang, mire mindketten lefagytunk, hiszen ez egyáltalán nem a menedzserüké volt, hanem a vezetőjüké, JB-é. – Hahó?! – szólt bele újból a fiú, én pedig gyorsan észbe kapva nyitottam beszédre a szám.

- Izé, szia – nyögtem ki az első szót, ami eszembe jutott, mert természetesen abba nem gondoltam bele, hogy hogyan fogom köszönteni, ha az egyik tag veszi fel. – Sarah vagyok és mi… hát, megtaláltuk a meghívót, miszerint két napot tölthetünk a GOT7-nel. – Zavartan pislogtam barátnőmre, aki csupán csendben, bólogatva biztatott folytatásra, ezzel valamivel felszabadultabban folytattam a beszédet.

- Ó. Ó! – kiáltott fel a fiú másodszorra, ahogy felfogta a szavaimat. – Azt hittem, megint kiderítette valaki ezt a számot. Adom a menedzsert – mondta végül, majd még hallottuk, ahogy elkiáltja magát, és egy férfihang szólt bele a készülékbe, ami közel sem volt olyan kellemes hangzású, mint JaeBumé.

- Jó estét! – köszöntünk egyszerre barátnőmmel. – Remélem, nem zavarunk…

- Dehogyis, akár most rögtön meg is beszélhetünk mindent – mondta kedvesen, mi pedig azonnal helyeselni kezdtünk, amire halkan felnevetett a férfi. – Mikor lenne jó nektek?

- Öhm, igazából szinte bármikor – válaszoltam Momóra nézve, aki bólogatva vonta meg a vállát.

- Ha gondoljátok, akár holnap jöhettek is, mert a következő pár napban pont nincs semmi dolguk a fiúknak.

- Szívesen megyünk! – válaszolt vadul bólogatva barátnőm, mire felnevettem. Olyan gyerekes néha…

- Rendben, viszont van pár szabály. Örülnék, ha nem hoznátok mindenféle kütyüket, rejtett kamerákat, hogy lefilmezzetek minden kis centimétert a lakásban. Ne nyúlkáljatok a fiúk személyes tárgyai között, hacsak ők nem engedik meg és ne vigyétek el a ruháikat – fejezte be végül a nem is olyan durva szabályokat, hiszen ez alap volt. Nem csináltunk volna ilyet, akármennyire is szeretjük őket, mi sem szeretjük, ha turkálnak a cuccaink között engedély nélkül. Én kifejezetten utálom, ha szó nélkül fogdossák a cuccaim. – Azért mondom ezt most el, telefonon keresztül, mert én nem leszek ott jó pár napig és nem szeretnék semmiféle problémát. Értelmesnek tűntök a hangotok alapján, ezért próbálok megbízni bennetek…

- Természetesen betartjuk ezeket – válaszoltunk mosolyogva, ahogy a végére egészen normálissá vált a férfi hangja.

- Megtudhatom a nevetek és korotok? Tudom, hogy ez eléggé személyes kérdés, de muszáj tisztában lennem ezekkel a dolgokkal, hogy fel tudjam kicsit készíteni a fiúkat.

- Tizenkilenc évesek vagyunk, Momo és Sarah néven. Legalábbis ezt használjuk külföldi létünkre.

- Szóval nem is koreaiak vagytok?! – kérdezte döbbenten a menedzser, de egyáltalán nem felháborodottan, csupán kíváncsian.

- Magyarok – mondta Momo.

- Hű! Nem gondoltam volna, hogy valaha európaiak fognak menni a dormba. Mindenesetre, holnap délelőtt várnak titeket a fiúk itt… És ne felejtsetek ruhát hozni, ha már itt fogtok aludni! Természetesen nem a srácokkal együtt, ne aggódjatok.

- Köszönjük és jó éjszakát! – nyomtuk ki végül a telefont.

- Nem mintha nem aludnék szívesen a fiúkkal… - motyogtam magamnak, de Momo helyeslően bólogatott teljesen megértve érzéseimet. – Viszont szerintem most siessünk haza, hogy holnap frissen és szépen menjünk a GOT7-höz – szorítottam meg barátnőm kezét, amit még mindig fogtam, ám most hogy különböző irányba kellett folytatnunk az utunk, elengedtem.

- Bizony! Reggel kilenckor találkozunk a parknál?

- Igen – öleltük meg még egymást utoljára, aztán sietősen vettük hazafele az irányt, ahol gyorsan megcsináltam mindent, összekészítettem egy kis táskába minden szükséges cuccom, és cicámmal az oldalamon bújtam be az ágyamba, mikor is eszembe jutott az az elég nagy probléma, hogy mit csinálok kiscicámmal két napig.

Sietősen vettem magamhoz a telefonom, hogy aztán KakaoTalkon azonnal írjak is barátnőmnek ezzel az üggyel kapcsolatban.

Mit csináljak Pötyivel? QwQ

Jézus, tényleg! 

Hát, ha elég kaját raksz ki neki, akkor elvan, nem?

De, talán

Oké, akkor jó éjt~

Szépséges GOT7-ös álmokat~


Másnap reggel fél nyolckor izgatottan pattantam ki az ágyból, hogy miután cicámat megetettem el is kezdjek készülődni, mert tisztában voltam vele, hogy úgy se lesz jó az a ruha, amit először felveszek. Végül fél kilencre készen álltam, jó sok ennivalót kiraktam cicámnak, majd még utoljára belenéztem táskámba, hogy minden megvan-e, és útnak indultam a megbeszélt helyszín felé. Szokás szerint én érkeztem hamarabb és rá még kellett várni pár percet, annak ellenére, hogy ő közelebb lakik. De hát, megszoktam már az évek alatt.

- Bocsika a késésért – érkezett meg végül vigyorogva egy táskával az oldalán, amiben valószínűleg hasonló mennyiségű dolog volt, mint az enyémben. – Elfelejtettem felkelni.

- Akkor inkább induljunk, mert soha nem érünk oda és elszalasztjuk ezt a fantasztikus esélyünket, amit JinYoung drága adott nekünk azzal a kis papírral.

- Igaz, igaz – helyeselt bólogatva, aztán sietősen indultunk el a tíz percnyire lévő háztömbhöz, ahol becsöngettünk a legfelső emeletre – a tizedikre. Hevesen dobogó szívvel vártuk, hogy beleszóljon valaki és végre felmehessünk abba a lakásba, ahol még IGOT7 nem járt.

- Igen? – szólt bele egy mélyebb hang, amit először egyikőnk sem ismert fel. – Áh, Momo! Azonnal nyitom! – kiáltotta végül Jackson, mire felnevettem. Mindketten ugyanolyan idióták.

Izgatottan szálltunk be, aztán ki a liftből, majd hatalmasat sóhajtva szorítottuk meg egymás kezét, mielőtt bekopogtunk. Viszont a következő pillanatban ki is nyílt az ajtó, mi pedig rémülten ugrottunk hátra, barátnőm még aprót sikkantott is a hirtelen mozdulatra, majd észrevettük Jacksont és BamBamet az ajtóban.

- Izé, sziasztok – intettünk esetlenül, idétlenül vigyorogva, ahogy felfogtuk; két idol áll előttünk a saját lakásuk küszöbén.

- Gyertek be – invitált minket rögtön BamBam, Jackson pedig úriember módjára elvette tőlünk a táskákat, amiket valahova a nappaliban rakott le. Zavarban éreztem magam, amint beléptem a lakásba és megcsapott valami borzalmas cipőszag. Momóval egyszerre fintorodtunk el az erős, határozottan büdös lábszagra, majd sietősen léptünk be a nappaliba, hogy ne is szagoljuk tovább a bűzt.

- Jaj, ne haragudjatok, de van egy pár cipőnk, amiket nem tisztítottunk ki, JaeBum hyung nem szeret takarítani – grimaszolt a thaiföldi. – Azért remélem, nem olyan vészes a szag.

- Áh, persze, nem vészes – vigyorgott erőltetetten barátnőm, de még pont elkaptam, ahogy oldalra fordulva nyitja ki a száját, talán, hogy kiszellőztesse a lábszagot, ami beáramlott oda pár másodperc alatt. A szám elé kellett kapnom kezemet, hogy ne röhögjek fel rajta, mert akkor tuti lebukik. És amint elfordítottam fejemet, hogy ne lássák vigyoromat megpillantottam a GOT7 ommáját, nekem pedig abban a pillanatban kezdett őrült tempót diktálni a szívem, ahogy az aranyos mosolyát is észrevettem.

- JinYoung… - ejtettem ki önkéntelenül nevét, mire ő mosolyogva borzolt hajamba, közben alig észrevehetően simított végig csípőmön.

- Szia – szólalt meg végül, aztán szép lassan megjelentek – ugyan már, konkrétan kirohantak valahonnan – a többiek is, én pedig kénytelen voltam elszakítani pillantásomat a fiúról, hogy ajkamba harapva figyeljem, ahogy Mark azzal az angyali mosolyával integet nekem, mintha csak egy régi barát lennék. JB pedig azonnal üdvözül minket és kedvesen invitál minket a kanapéra, amire végül barátnőmmel együtt konkrétan le lettünk nyomva Jackson és BamBam által, akik be is ültek közénk, ami valamiért megijesztett hirtelen, hisz’ így egyáltalán nem voltam Momo mellett, aki viszont ilyenkor annyira lefagy, hogy szerintem el is felejti, hogy honnan jött. A vezető persze ezt azonnal észrevette, és a két fiút kirángatta közülünk, így aztán megkönnyebbülten csúsztuk szorosan a másik mellé, meg is fogva egymás kezét.

- Bemutatkoztok? – szólalt meg YoungJae most először, mire mindketten bólintottunk, Momo pedig elkezdte, miközben mellém Junior huppant le, barátnőm mellé pedig Mark. Bár tény, hogy előtte rendezett egy kisebb birkózást Jacksonnal és BamBammel, amit végül természetesen a rangidős nyert meg.

- Momo vagyok, tizenkilenc éves és magyar, tehát én nem beszélek igazán koreaiul, csupán angolul – vigyorodott el szokásosan a lány.

- Momo noona~ – visított fel BamBam, míg YugYeom és YoungJae normálisan, barátnőm pedig hangosan nevetett fel, nyakamba temetve arcát, hogy csak én hallhassam, amit fangirl állapotban motyog.

- Meg fogok halni ebben a két napban, annyira aranyosak~

- Hé, hé, ezt nekem csináld! – ugrott fel Jackson, majd egyszerűen Momo ölébe ült és ő hajtotta a lány nyakába az arcát. A mellettem ülő pedig abban a szent minutumban kezdett magyarul istenhez fohászkodni, annak ellenére, hogy nem volt vallásos. A fiúk pedig úgy kezdtek el röhögni – Jackson kivételével, aki boldogan húzogatta orrát fel-le barátnőm nyakán –, hogy a legtöbbjük le is esett a kanapéról, hogy aztán ott folytassák a röhögést. Boldogan nevettem fel én is, aztán el is akadt a hangom, ahogy megéreztem a mellettem ülő fejét a vállamon és pár centiről hallhattam a gyönyörű nevetését, ami felért… tulajdonképpen, semmihez nem ért fel. Nagyot nyelve próbáltam lenyugtatni zakatoló szívemet, ami sehogy sem akart sikerülni, így hagytam a fenébe és beszélni kezdtem, mintha semmi nem történt volna. Aha, persze, csakhogy a fiú még mindig vállamon nyugtatta fejét, csupán most már nem nevetett.

- Szintén tizenkilenc éves vagyok, magyar, csupán én viszonylag folyékonyan tudok beszélni koreaiul. A Sarah nevet használom külföldön – mosolyodtam el végül, aztán ajkamba harapva szorítottam meg barátnőm kezét, amint észrevettem, ahogy BamBam YugYeom ölébe ült vigyorogva.

- Köszöntelek titeket a dormunkban, már most tudom, hogy remek két napnak nézünk elébe! – kacsintott JB, mi pedig boldogan viszonoztuk a fiú mosolyát, ezáltal tökéletesen egyetértve vele, hiszen mi is pontosan így gondoltuk.

Az ölelés

Csupán pár nap telt el azóta, hogy Virgill hazament a rengeteg szórakozás után, mi pedig Momóval vagy együtt mászkáltunk a plázákban, sétálgattunk az ismeretlen utcákon, vagy különböző turista látványosságokat néztünk meg és bár a lábunk minden egyes nap végére borzasztóan fájt, mégsem hagytam volna ki semmiért sem, hisz az álmunk lassacskán, de biztosan kezdett valóra válni. Shinwoo–val már nem beszéltünk annyit, néha chateltünk, de a barátságunk nem lett erősebb, úgy, mint mondjuk Kennel, Hyukkal vagy Hongbinnal, aki bár még mindig flörtölt velem, már inkább csak szórakozott velem. Talán pont azért, mert észrevette, hogy nem fogadom úgy a közeledését, ahogy normál esetben tenném. Tényleg örömmel töltött el, hogy egy ilyen helyes, nem utolsó sorban híres idol és színész akart velem lenni, valamiért mégsem éreztem helyesnek, annak ellenére, hogy sejtettem; soha nem lesz még egy ilyen fiú az életemben. Én csupán naivan álmodoztam a B.A.P főénekeséért, akár egy tinédzser, holott tisztában voltam vele, hogy az esélye annak, hogy valaha is beszélhessek vele több percet alig lehetett pár százalék. Én mégsem… Mégsem tettem le arról az emberről, akit talán már betegesen szerettem hosszú évek óta.

Éppen azt ecseteltem barátnőmnek, hogy mennyire drága az itteni macskakaja, amikor szokásomhoz híven nekimentem valakinek. Igen ám, csakhogy ezúttal Momo is erre a sorsra jutott, így egymás mellett ültünk a szépséges seggünkön, úgy nézve fel a két fiúra, akik hozzánk hasonlóan döbbenten bámultak le ránk.

- Úristen – hallottam még barátnőm hitetlen hangját magam mellől. – Álmodom? – lassan fordultam a lány felé, pont elkapva, ahogy belecsíp az arcába, ezután pedig olyan szinten kezdett kikerekedni a szeme, hogy azt hittem, hallá változik. – Ez komoly?! – visította felém fordulva, amilyen halkan csak lehet, én pedig csak némán bólogattam, mert JinYoung pont abban a pillanatban nyújtotta felém a kezét, ezzel annyira dejavu érzést keltve bennem, hogy majdnem elbőgtem magam. Sőt, talán belül már rég sírtam. Remegve fogadtam el annak a srácnak a kezét, aki mondhatni, hogy a második ultimate biasom lett az évek során. Szemem sarkából pedig láttam, ahogy barátnőm ugyanezt teszi, csupán ő Mark kezét szorongatva, és észrevettem, hogy a hitetlensége ellenére örömkönnyek csillognak barna íriszeiben. Amint végre két lábon álltunk a biztos talajon Mark angolul kezdett hozzánk beszélni, ami igazából sokkal könnyebb volt mindkettőnk számára, mint a koreai.

- Are you alright? – kérdezte Junior is, ami miatt majdnem elolvadtam. Mindig is a gyengém volt a fiú angol kiejtése és igazság szerint megtisztelőnek éreztem, hogy angolul beszélt velem.

- Tudok koreaiul – mosolyogtam rá –, de igen, jól vagyok. – Látszott, hogy meglepődött, amiért beszélem az anyanyelvét, ahogy Mark is, amikor Momo megszólalt, bár ő lényegesebben kevesebbet tudott nálam, mégis ki az a K-Popper, aki nem tudja azt az egy mondatot, hogy "jól vagyok".

- Megölelhetlek? – kérdezte hirtelen Momo Marktól angolul, aki a kérdésre igencsak meglepődhetett, mert akkorára eltátotta a száját, hogy ha a húgom lettem volna, akkor belenyúltam volna.

- Persze – mondta végül a szőke hajú fiú némi habozás után, majd kitárta karjait, amibe barátnőm szinte azon nyomban vetette bele magát, ezáltal majdnem feldöntve Markot. Én csak nagy szemekkel bámultam őket, mert hát oké, hogy Momo szereti Markot, de hogy konkrétan a karjaiba ugorjon az első találkozásnál… Na, ezt tényleg nem hittem volna. Még mindig ezzel a kifejezéssel arcomon fordultam a nálam jóval magasabb fiú felé, aki egy huncut mosolyt villantott, aztán ő is kitárta kezét. És én itt gondoltam úgy, hogy én is megcsípem magam, hátha valamiért az én álmomban vagyunk, de döbbenten konstatáltam, hogy ez a hihetetlen igazság. Én pedig abban a pillanatban felejtettem el minden érvet, hogy miért nem ölelhetném meg ezt az aranyos fiút és ajkamat beharapva szorítottam magamhoz, ahogy csak tudtam. JinYoung nagyon magas volt számomra, így arcom mellkasába volt temetve. Úgy éreztem, ha most felemelem a fejem és szemébe nézek, akkor elsírom magam. Abban a pillanatban azt éreztem –, hogy annak ellenére, hogy egyikünk se ismeri a másik valódi énét –, bármit elmondhatok neki. Az az érzés egyszerűen megmagyarázhatatlan, mégis mindenek feletti. Tudtam és éreztem, hogy nem ez lesz az első találkozásunk.

Tulajdonképpen csak másodpercekig öleltük egymást, nekem mégis hosszú perceknek tűntek. Könnyektől csillogó szemekkel néztem a fekete hajú sötét, mégis csodaszép szemeibe. Szerettem JinYoungot, nem annyira, mint DaeHyunt, de szerettem, tiszteltem és imádtam azt a személyiségét, amit mutatott a kamerába. Világ életemben egy olyan barátról álmodtam, mint ő. Akartam, hogy valaki annyira figyelmes és kedves legyen, mint Park JinYoung. Meg akartam szólalni, beszélni és kérdezni akartam tőle, mégis értelmetlen dadogáson kívül más nem jött ki a számon. Junior kedvesen simította meg a hajam pont annyira, ahogy még nem kócolódik össze, aztán hátrébb lépett egy aprót, mire ijedten néztem rá. Megrémültem amiatt, hogy egyetlen mondat után itt hagy, nekem pedig nem volt bátorságom megszólalni az ölelése miatt. Aha, csakhogy az illata is rátett egy jó nagy adag lapáttal. Nem használt semmilyen kölnit, mégis életemben ez volt a második, hogy ilyen kellemes illatot éreztem egy srácon.

Gondolataimból az emlegetett személy nevetése rángatott ki, amire egyszerűen nem tudtam reagálni. Szeretem, ez oké, de nem igaz, hogy ennyire lefagyok egy biasom közelében. Annyiszor elképzeltem a találkozásunkat milliónyi helyen és lehetőséggel, mégis most a legsablonosabb találkozásnál nem tudok megszólalni.

- Csak kicsit fangörcs állapotban van – hallottam meg ezúttal Momo hangját, aki bizonyára Mark vagy JinYoung feltett kérdésére válaszolt enyhén röhögve. – Ez teljesen normális, ne aggódjatok, általában szokott beszélni, bár valljuk be, lényegesen kevesebbet, mint én, vagy bármelyik barátnőnk. Ő inkább a… – És itt fogtam be barátnőm száját, mert úgy éreztem, hogy a végén az összes személyes dolgomat kikotyogja.

- Oké, felfogtam – néztem rá szúrós szemekkel, ő viszont csak azzal a tipikus ezer wattos vigyorával nézett rám, amit Mark talán kicsit jobban megnézett, mint kellett volna. Sőt, hát valljuk be, Momo egész testét olyan szemekkel nézte végig, mint egy ragadozó állat. Tudtam, hogy a lány ebből valószínűleg semmit nem vett észre, ezért úgy döntöttem ezt később még el is mondom neki, csak hogy valamennyire szívathassam. – Aláírást is kaphatunk?

- Persze – mosolygott rám a magasabb, és elvette az aláírás gyűjtő füzetem, amiből pár pillanattal később felnézett rám. – Megtudhatom a nevedet? – Olyan szívdöglesztő mosolyt villantott újból, hogy össze kellett szorítanom a szám, nehogy felvisítsak.

- Sarah – mondtam végül végignyalva hirtelenjében kiszáradt számon. Az a fél perc, amíg odafirkantott valamit a most már több ezreket érő lapra pontosan elég volt nekem, hogy végigmérjem őt. A ruháit –, amik megint olyan egyszerűek, mégis aranyosak voltak, mint szinte mindig, amikor nincs fellépése, vagy valami felvétel – és a haját, amit most is egy sapka alá bújtatott, ezzel lényegében csak fekete frufruját megmutatva. Amint befejezte, odaadta a szőkének is a füzetet, ezután pedig mosolyogva fordult felém, és beszélni kezdett hozzám önszántából. Nem kértem meg. Ő. Saját magától szólalt meg. Sírni akartam, amiért végre találkozhattam ezzel az imádnivalóan kedves emberrel, akit annyira megszerettem az utóbbi időben, mint… mint MyungSoo-t. Vagyis L-t.

- Amerikai vagy?

- Nem, magyar – mosolyodtam el halványan, ahogy próbálta kitalálni a nemzetiséget, de hát, mennyi esélye van annak, hogy eltalálja, honnan származom. Elvégre annyi ember beszél már manapság angolul.

- Ne haragudj – nézett rám bűnbánóan, amit nem értettem. Ezért nem kéne bocsánatot kérnie. Valószínűleg észrevette értetlenségemet, mert mielőtt megszólaltam volna ő válaszolt a fel nem tett kérdésemre. – A magyar lányok gyönyörűek, ezért kértem bocsánatot, hiszen szép vagy, én mégis egy teljesen másik országot mondtam. – Ott és akkor nem bírtam tovább és kicsordult az első könnycseppem, bármennyire is erősen haraptam be alsó ajkamat semmit nem segített. Fuldokoltam abban a gyönyörben, amit Junior okozott a szavaival és legszívesebben bele is haltam volna, annyira elvarázsolt ezzel a csöpögős szöveggel. Romantikus alkat voltam, de nem ennyire. Most mégis… Ő mégis elérte, hogy a szívem gyorsabban kezdjen dobogni a megszokottnál. JinYoung pedig kedvesen törölte le azt az egy könnycseppet, aztán hirtelen ordítozni kezdte valaki a fiúk nevét, ezzel megszakítva a hirtelenjében kialakult filmekbe illően romantikus pillanatot. A fiúk hátrafordultak a hang irányába, majd mind a négyen érdeklődve figyeltük, ahogy egy szőke hajú, alacsony srác –, becses nevén Jackson – lohol felénk. Mark vigyorogva tárta ki a karját, amibe Jacks úgy ugrott bele, mint nem olyan régen Momo, azzal a különbséggel, hogy a fiú fel is döntötte az idősebbet, ezzel barátnőmből olyan röhögő görcsöt kiváltva, hogy le kellett guggolnia megkapaszkodni a lábamban, mint valami kismajom. Az alacsonyabb pedig kaján vigyorral emelkedett fel barátjáról, hogy aztán Momo elé üljön és perverz vigyorral az arcán kezdjen beszélni a lányhoz.

- Hát mi van, szépségem? – kérdezte angolul, mire barátnőm szerintem halmazállapotot váltott, ugyanis az ajkai remegni kezdtek és azzal a tipikus "mindjárt sírok, annyira meghalok" szemekkel nézett a fiúra, aki az egyik zsebéből előkapott egy alkoholos filcet, aztán kérdőn nézett Momóra, ezzel valószínűleg némán kérdezve, hogy megengedi-e a karjára firkálást. A sötét hajú pedig mi mást is válaszolt volna az igenen kívül, ezért pillanatokon belül egy olyan csodálatos aláírás meg még pár hangulatjel virított a fehér bőrén, hogy most már nekem kellett nevetnem rajtuk, ezáltal teljesen elfelejtve, hogy a biasom ott áll mellettem alig fél méterre, így akár tökéletes belátása is lehet a… hát, a számba. Mondjuk azért tény, hogy én soha nem röhögtem olyan teli szájjal, mint YoungJae, de na…

Reméltem, hogy nem a számát figyeli, ezért óvatosan fordítottam felé fejemet, így enyhén meglepett, ahogy a szemembe nézett. Vajon oldalról is a szemeimet figyelte? Viszont mikor már fél perce is engem bámult, akkor kezdett zavarba ejtő lenni a dolog.

- Mi az? – kérdeztem ajkamba harapva, aztán inkább hozzátettem: – Van valami az arcomon?

- Gyönyörűség van az arcodon, Sarah – mondta halkan, úgy hogy valószínűleg ne hallják meg a többiek, én mégis belepirultam. Olyan érzésem volt, mintha Park JinYoung a bókolásért született volna, ráadásul tök mindegy, hogy melyik nemmel flörtölt. Nem tudtam válaszolni, mert meghallottam Jackson újabb kurjantását, ezúttal azonban már Momo ölében volt a feje, akit úgy tűnt, nem kifejezetten zavar, talán inkább élvezte is a helyzetet.

- Jaebum hívott titeket, de nem vettétek fel neki a telefont, amiért elég dühös lett, én viszont jó gyerek hívén elszöktem megkeresni titeket – kacagott fel azzal a tipikus Jackson-nevetéssel. – Szóval azt ajánlom, hogy siessünk, és akkor talán lesz lehetőségem még ezzel a szépséggel – nézett fel barátnőmre, aki láthatólag teljesen elvarázsolódott a srác szavaitól – találkoznom. 

- Akkor siessünk – szólalt meg végre Mark is, aztán egy utolsót kacsintva, integetve indult el arra, ahonnan Jackson is jött, az emlegetett pedig kezet csókolt Momónak, majd ő is integetve szaladt a szőke barátja után, újfent a nyakába ugorva.

Kérdőn fordultam JinYoung felé, aki csak aranyosan elmosolyodott, majd hirtelen magához rántott egy újabb bizsergető ölelésbe. Amit sajnos későn fogtam fel, így csupán izmos hátára simítottam jobb kezemet, közben érezve, ahogy a fiú keze valamiért az oldalamnál matat. Ennek azonban akkor éppenséggel nem tulajdonítottam túl sok figyelmet, mert lefoglalt az, hogy újra éreztem a testét az enyémhez nyomódni.

- See you soon – suttogta még a fülembe, majd sietősen eltávolodott tőlem és a következő pillanatban már Markékkal sétáltak el a sötétben, ezzel magunkra hagyva minket a kihalt utcán. Mosolyogva fordultam barátnőm felé, akivel hosszú percek óta nem beszéltem, viszont, amikor arcára pillantottam, rémülten konstatáltam, hogy könnyes az arca.

- Hé, mi a baj? – öleltem magamhoz és bár ő magasabb volt nálam most mégis vállamba fúrta arcát.

- Csak boldog vagyok és még mindig nem tudom elhinni.

- Akkor less a karodra – toltam el magamtól mosolyogva, úgy figyelve, ahogy kikerekedett szemekkel nézi Jackson művét, majd könnyei újból elerednek és hirtelen ugrik újból a nyakamba.

- Szeretlek – nevetett vállgödrömbe, majd vigyorogva és bolondozva folytattuk utunkat két Bubble Tea-vel.

Szórakozás

Délután már a repülőtéren vártuk Momóval a barátnőnket, aki fél órán belül meg is érkezett. Egy hatalmas bőrönddel az oldalán, amit láthatólag elég nehezére esett húznia is így felváltva segítettünk neki. Miután taxiba ültünk, és felbaktattunk a hotelbe, ahol foglalt magának helyet, mindannyian az ágyra vetettük magunkat.

– Miért ilyen hatalmas ez a hotel? – nyöszörgött Momo.

– Hogy eltévedj – öltöttem rá nyelvet. – De milyen volt az út? – fordultam szőke barátnőm felé.

– Fárasztó, nagyon fárasztó – morogta.

– Akkor szerintem hagyunk pihenni, aztán holnap körülnézünk, oké?

– Aha – válaszolt, de nem úgy tűnt, mint aki teljesen felfogta, hogy mit mondtunk, így gyorsan
elköszöntünk, és magára hagytuk Virgillt.

– Van még valami programod mára? – néztem Momóra, miközben megnyomtam a lift hívó gombját.

– GD után kémkedni – vigyorgott, mire felröhögtem.

– Hülye, komolyabbra gondoltam.

– Ez épp elég komoly – hüledezett tettetett felháborodással, minek köszönhetően oldalba böktem. – Nooo! – kiáltott fel, és bevetődött a liftbe.

– Ez a jutalmad – kacsintottam rá vigyorogva.

– Igazán kedves – fintorgott.

Mikor leértünk, elköszöntünk a recepcióstól és felszálltunk a buszra. Amíg a buszon ültünk, elterveztük, hogy holnap hova fogunk menni, majd megölelve őt, leszálltam a járműről.
Otthon miután mindent elintéztem, már be is bújtam az ágyba, mert tudtam hogy holnap fárasztó napunk lesz. Reggel kipihenten keltem, annak ellenére is, hogy a telefon csörgése ébresztett.

– Igen? – szóltam bele, mert nem figyeltem, hogy ki hívott.

– 'reggelt! Virgill vagyok – hallottam meg vidám hangját a készülékben.

– Oh, szia – ültem fel az ágyban, majd kicsoszogtam a fürdőszobába.

– Mikor jössz? Momót már hívtam, ő egy fél óra múlva itt van.

– Én csak most keltem, ezért szerintem rám egy órát kell várnotok.

– Ajj, mikor feküdtél te le? – kérdezte.

– Korán, csak sokáig aludtam – vakartam a fejem szórakozottan.

– Kiakasztasz – morogta.

– Tudom – vigyorodtam el, mire szinte láttam, ahogy megrázza a fejét.

– Inkább készülődj – köszönt el, és letette a telefont.

Elég gyorsan összekaptam magam, és alig fél órával később már a buszra vártam. Egy órába se telt és megérkeztem. Kopogtam a hotelszoba ajtaján, ami pár pillanattal később kinyílt, és egy szőke hajjal tarkított személyt pillantottam meg.

– Végre – üdvözölt, majd kitárta előttem az ajtót, hogy bemehessek. Momo szokása szerint az ágyon terpeszkedett, amin ennyi év után már egyáltalán nem lepődtem meg.

– Hali – köszöntem neki is, és megálltam a hálószoba előtt.

– Szió~

– Na, akkor menjünk! Nem fetrengeni jöttünk – csaptam össze a tenyerem, és rájuk néztem. Momo nagy nehezen feltápászkodott az ágyból. Tudom, hogy imádja az ágyakat, ezért képzelem, milyen nehéz lehet megválni tőle. Virgill pedig már a cipőjét húzta fel.

Szinte egész nap a Han-folyónál sétáltunk mindenfélét megnézve és jó pár kávézót vagy cukrászdát kipróbálva. Aztán mikor már sötétedett újfent ellátogattunk a Banpo-hídhoz, hogy ne csak mi csodálhassuk. Természetesen szöszi barátnőnknek is nagyon tetszett a híd és maga a látvány. Amint elértük azt a pontot, ahol a fiúkkal találkoztunk, Momóval azonnal egymásra vigyorogtunk, majd elmeséltük az élményünket. Ő erre nem igazán tudott mit reagálni, de végül csak mosolyogva gratulált nekünk. Ezután már olyan fáradtak voltunk a sok gyaloglástól, hogy hívtunk egy taxit, és azzal mentünk haza. Megbeszéltük, hogy holnap délben találkozunk a hotel előtt és együtt elmegyünk valami kajáldába ebédelni.
Nem tudom, mi volt a neve az étkezdének, ahova beültünk, de nagyon ízlett mindhármunknak a kaja. Aztán azt terveztük, hogy bemegyünk egy kis boltba, mert Virgill szeretett volna szuvenírt venni a családjának és néhány barátjának. Miközben ő válogatott, nekem megint megcsörrent a telefonom. Komolyan mondom, hogy életemben nem csörgött még ennyit két hét alatt a telefonom… Mikor megnéztem a kijelzőt, kicsit megdöbbentem a néven, aki bizony egy idol volt.

– Szia, Shinwoo – szóltam bele kedvesen.

– Szia, Sarah. – Hallottam, hogy mosolyog. – Nem zavarlak?

– Barátnőimmel vagyok, de mondd.

– Lenne kedved találkozni holnap a bandával? – kérdezte, mire azonnal felkaptam a fejem, majd barátaimra nézve magamhoz intettem őket.

– Öhm, egy pillanat – fogtam le a hangszórót, majd a lányokhoz hajoltam. – Most beszélek Shinwoo-val…

– Az ki? – vágott közbe a szöszi.

– Egy idol, de majd elmondom – intettem le, és folytattam. – És azt kérdezi, hogy nincs e kedvünk találkozni az egész együttessel?

– Komolyan?! – kérdezte hitetlenül Momo.

– Aha – vigyorogtam –, csak gyorsan – sürgettem őket, mert nem akartam túlságosan megvárakoztatni a telefon másik végén lévőt.

– Persze hogy van! – vágta rá azonnal barna hajó barátnőm, aztán a szöszire néztünk.

– Aha – bólintott –, kíváncsi vagyok rájuk.

– Akkor mehettek – toltam el őket, és visszaemeltem a fülemhez a készüléket.

– Bocsi, itt vagyok – szóltam bele.

– Nem gond. Akkor mi a válaszod?

– Van kedvünk, de ugye jöhetnek a barátnőim?

– Persze – vágta rá –, de ugye nincsenek nagyon sokan?

– Nem – nevettem fel, mire Momo felém kapta a fejét –, csak ketten vannak.

– Akkor oké – válaszolt, majd hallottam, hogy valakik kiabálnak. – Bocsi, mennem kell – sóhajtotta, aztán még megegyeztünk, hogy holnap hol találkozunk. – Szia!

– Na, gyerekek, akkor lerendeztem – mentünk ki a blotból. – Holnap találkozunk velük – vigyorodtam el.

– Jupiii~

– Akkor most merre menjünk? – tettem fel a kérdést.

– Fagyizni – vágta rá a szöszi.

– Rendben – bólintottam, majd elindultunk keresni egy fagyizót.

Este megint csak fáradtan dőltem be az ágyamba, kifárasztott ez a nap is. Rengeteget mászkáltunk és már izomlázam volt. Azonban megnyugtatott a tudat, hogy holnap bizonyára nem fogunk ennyit sétálni, inkább csak ülni valahol és beszélgetni. Rettentően kíváncsi voltam már, hogy milyenek a fiúk és a lányok mit fognak reagálni. Aztán reménykedtem benne, hogy mindegyikük tud majd kellőképpen angolul, hogy mindannyian megértsék egymást. Végül is annyira nem volt nagy gond, mert ha valamit nem értenek, majd szívesen kisegítem őket. Előre vártam a holnap napot, így azt hiszem, nem meglepő, ha azt mondom: mosolyogva aludtam el.
Megint olyan dél körül találkoztunk a lányokkal a hotel előtt, onnan pedig együtt indultunk el a megbeszélt helyre. Amikor odaértünk már messziről észrevettük a bandát, mert néhány fan igencsak visítozott körülöttük. Amikor Shinwoo észrevett minket, azonnal megbökte a mellette lévő tagot –, aki mellékesen Sandeul volt – és elindult felénk.

– Sziasztok – köszönt a szemüveges, mire szélesen elmosolyodtam, és a többiek felé fordulva meghajoltam.

– Heló – köszöntek barátnőim is és itt örültem, hogy Virgillnek is megtanítottunk néhány szót koreaiul.

– Örülök, hogy találkozhatunk – mondta JinYoung kedvesen, aztán a többiek is meghajoltak.

– Mindegyikőtök tud koreaiul? – kérdezte Shinwoo rám nézve.

– Nem – ráztam a fejem, és a szöszi felé fordultam –, Virgill nem.

– Ó, akkor – kezdte Sandeul, és a szöszihez lépett. – Szia, Lee Jung Hwan vagyok, de szólíts nyugodtan Sandeul-nak – mondta angoul.

– Én pedig Virgill – biccentett, majd a többi tag is bemutatkozott.

– Nem ülünk be valahova? – vetette fel az ötletet Baro, amire természetesen mindenkinek igen volt a válasza. A fiúk mutatták az utat, mert állításuk szerint ismernek egy nagyon jó kávézót, ahol enni is lehet. Elég sokan voltunk, ezért négyen – GongChan, Momo, Virgill és Sandeul – beültek a fal előtti székekre, mi pedig szembe velük. Baro kettesével adott étlapokat, mert csak négy volt. Még jó, hogy voltak képek is az italok mellé, mert csupán a nevekből nem tudtam választani. Miután mindenki sikeresen leadta a rendelést elkezdtünk beszélgetni.
Vagy két óra folyamatos társalgás és nevetés után úgy határozták a fiúk, hogy menjünk el valahova –, az pedig egy vidámpark szerűség volt, csak sokkal kisebb és nem kellett érte fizetni. Körülbelül negyed óra volt oda az út, de egyikünk se mondhatta, hogy unatkozott, mert Momo szinte egész végig Channie-vel beszélgetett, míg Virgill Baróval és Sandeul-al. Rám pedig JinYoung és CNU maradt. Hát, nem mondom, hogy nem örültem. Ugyan ki nem örülne, ha a biasával beszélhet? JinYoung elképesztően aranyos és törődő volt. Ugyan hozzám beszélt, mégis szinte egyfolytában a többieket figyelte, hátha valami hülyeséget csinálnak. Az is előfordult, hogy a vezető mindenféle figyelmeztetés nélkül ráugrott valamelyikük hátára, amin elég jól szórakoztunk a lányokkal. Na, és előbukkantak a yaoista gondolataim, miszerint JinYoung eléggé úgy viselkedik, mintha meleg lenne.

Mikor beléptünk a „vidámparkba” Momo és Sandeul azonnal visítórohamot kapott, hogy ők márpedig mindent ki akarnak próbálni. Erre a legtöbben a földön fetrengtünk a röhögéstől annyira hasonlóan viselkedtek. Annak ellenére, hogy az énekes három évvel idősebb a barátnőmnél. Miután kinevettük magunkat jöhetett az igazi szórakozás. Eléggé meglepődtem, amikor GongChan és JinYoung is elővette a gyerekes énjét és Momóval és Sandeul-al az élen futottak mindenfele. Döbbenten néztem Shinwoo-ra, aki csak legyintett, és lemondóan mondta, hogy ők mindig ilyenek. Aztán szöszi barátnőmmel és a megmaradt két taggal normál tempóban elindultunk utánuk, azonban ők már valami hullámvasút szerűségen ültek, és onnan kiabáltak nekünk, hogy siessünk már, mert mindjárt elindul a jármű. Erre összenéztünk, majd közös megegyezés alapján futni kezdtünk.

Végül estig ott szórakoztunk, aztán a fáradtság vetett véget a játékoknak. Sandeul és Baro visszakísérte Virgillt a hotelhez, míg a többiek minket. JinYoungtól nem vártunk mást, de azért mégis kicsit megdöbbentem, amikor mindkettőnek szorosan megölelt, majd CNU ingatva a fejét, elráncigálta a vezetőt. Komolyan, ki nem nézné az ember a fiúból, hogy ő a vezető…

St✩rlight

Reggel kicsattanó örömmel ébredtem – ne kérdezzétek, miért –, és miután fényt adtam a szobának, elővettem a kis füzetem, amiben ugyan lassacskán, de gyűlni kezdtek az autogramok. Kíváncsi vagyok, kié lesz a következő lapocska. Azon gondolkodtam, lehet megint kimozdulok a lakásból, nézelődök és nyitott szemmel járok, hogy észrevegyem az idolokat, de ezt a tervemet el is vethettem, amint szinte egymás után hívni kezdett nem is egy személy.

- Igen? – vettem fel az első zaklatóm.

- Sarah – hallottam meg anyukám hangját, mire elmosolyodtam. – Rég beszéltünk, már nagyon hiányzol. Milyen Szöul? Momóval sokat együtt vagytok? Pötty hogy viselkedik? Nem túl drágák az ottani dolgok? – halmozott el a kérdéseivel.

- Jól vagyok, anya. Ne aggódj! – nyugtattam meg már az elején, mert tudtam, hogy rettentően aggódik. Elvégre nem mindennap megy ki az ember lánya Ázsiába. – Remek a város, nagyon szép. Imádom, már most. Igen, sokat beszélünk és eddig találkoztunk is párszor. Tegnap elmentünk a Banpo hídhoz, gyönyörű volt. Majd küldök képeket – mondtam mosolyogva. – A cicus jól megvan, nem nagyon rendetlenkedik, szinte egész nap alszik. Az erkélyre szokott néha kiülni, szeret nézelődni. Valószínűleg érdekli ez a nagy nyüzsgés, ami éjjel-nappal folyik itt. És nem, nem annyira drágák, elfogadható áron vannak és bőven van pénzem, amiket az évek során megtakarítottam.

- Az jó, kicsit megnyugodtam, de akkor se költs felesleges dolgokra és nagyon vigyázz magadra meg Momóra! – ígértette meg velem.

- Rendben, úgy lesz – bólintottam széles mosollyal, majd elkezdett rezegni a telefonom. – Ne haragudj, anya, de hívnak. Majd még beszélünk, puszi – köszöntem el, és fogadtam a hívást.

- Sármi! Szia! – hallottam barátnőm hangját. És nem, ő nem Momo.

- Neked is, Virgill – mosolyodtam el. – Mizujs?

- Holnap indulok Szöulba, szóval készülj fel, Momót már hívtam – vigyorgott.

- Jaj – örültem meg én is –, akkor felkészülök.

- Úgy legyen. Aztán nem az utolsó pillanatban rendet csinálni! – figyelmeztetett, mire felnevettem.

-Vettem – tisztelegtem, amit tuti a telefonból is hallott. – Na, akkor majd kimegyünk a reptérre érted – köszöntem el.

-Okés, szia.

Alig hogy letettem a telefont újfent megszólalt.

- Igen? – szóltam bele.

- Szia Sarah, HongBin vagyok.

- Hongbin… – hökkentem meg. – Szia.

- Nem zavarok? – kérdezte óvatosan.

- Dehogy – ráztam meg a fejem.

- Rendben, akkor lenne kedved találkozni?

- Ö, persze – nyögtem pár pillanat múlva.

Azért igenis meglepő, hogy egy idol elhívjon valahova. Ezt nem lehet megszokni… Mindenesetre örülök, hogy gondolt rám, és felhívott.

- Okés, akkor hol találkozzunk? Vagy egyáltalán merre laksz? – kérdezett folyamatosan, mire neki is elmondtam a címem.

- Oh, eléd megyünk, és akkor onnan majd kitaláljuk, hogy mit csináljunk, oké?

- Jó – bólintottam –, de miért többes számban mondtad? – ráncoltam a szemöldököm.

- Jaj, elfelejtettem mondani – hallottam, hogy csattant valami, nyilván homlokon ütötte magát. – Hyuk is jön, nem baj?

- Dehogyis – vágtam rá rögtön. – Én csak örülök, ha mással is találkozhatok – mondtam halkabban.

- Akkor jó, majd csöngetek, vagy felhívlak, ha odaértünk hozzád – köszönt el.

- Rendben, szia – tettem le a telefont, majd kifújtam egy már rég benntartott levegőt. Nem tudom, mióta nem fújhattam ki, de mindegy.

Miután rendbe szedtem magam, adtam enni a cicusnak, majd beledobáltam minden szükséges dolgot a táskámba, és hallottam is a csöngőt. Gyorsan felhúztam a szandálom, vetettem egy utolsó pillantást a tükörbe, végül pedig bezártam az ajtót. Mikor leértem, szemben velem megláttam HongBint és Hyukot. A szívem megint csak őrült tempót kezdett felvenni, és nagyon közel voltam ahhoz, hogy sikítozni kezdjek. De türtőztettem magam. Azért mégis csak milyen lenne már rögtön az első találkozásnál – mármint Hyukra gondolok – leégetni magam… Eléggé ciki.

Na, de térjünk vissza az életbe. HongBin mosolyogva integetett, és köszönt, míg Hyuk csak zavartan elmosolyodott, és valamit mondott, de nem értettem tisztán, mert túl halkan beszélt.

- Sziasztok – üdvözöltem őket egy kisebb meghajlás kíséretében, majd felnéztem rájuk. Mert igen, nagyon magasak voltak. Főleg Hyuk, maknae létére. De hát akkor mit mondok majd Zelóra, ha élőben látom? Mindegy, most nem ő van itt… – ráztam meg a fejem, hogy kiűzzem a gondolatokat. – Sarah vagyok – nyújtottam a kezem a fiatalabb fiú felé, mire ő elfogadta, és ő is bemutatkozott.

- Örülök, hogy megismerhetlek – mosolygott rám, miután elengedte a kezem. – HongBin mesélt rólad.

- Igen? – lepődtem meg, és félszemmel az idősebbre sandítottam. – És mit mondott?

- Hogy túlságosan szép vagy – nevetett fel, mire enyhén eltátottam a szám, és HongBinra néztem.

- Komolyan ezt mondtad? – kérdeztem tőle, ő pedig zavartan elnevette magát, majd bólintott. – Jézusom…

- De hát ha egyszer igaz?! – „háborodott” fel.

- Azért mondhattál volna mást is – kerültem ki a választ.

- Mondott még – szólt közbe SangHyuk. – Hasonlókat – vigyorodott el, mire társa meglökte értelemszerűen azért, hogy fogja be. A fiatalabbik erre csak nevetett.

- Na, jól van – tettem fel a kezem –, fejezzük ezt be, és induljunk el.

- Támogatom az ötletet! – helyeselt azonnal a legidősebb.

- De akkor hova megyünk?

- Öhm, arra – mutatott egy irányba Hyuk.

- És ott mi van? – húztam fel a szemöldököm kérdőn.

- Hát… – habozott – sok minden! – Furán néztem rá.

- Okééé, menjünk – ráztam meg a fejem, és HongBin mellett haladva a maknae után indultunk.

Végül a Han-folyó mellett sétálgattunk, és egy csomó mindent meséltek különböző dolgokról, amikre kíváncsi voltam. Aztán amikor megláttam a Vivát –, amit mindig is meg szerettem volna egyszer nézni –, azonnal elkezdtem mutogatni, hogy menjünk oda. Erre persze elkezdtek röhögni, de eleget tettek a kérésemnek, és odavezettek. Azonban mielőtt beléptünk volna két oldalról karon fogtak, és úgy mentünk tovább. Enyhén szólva meglepődtem, hogy minden előbbi figyelmeztetés nélkül ezt csinálták, de különösebben nem zavart. Végül is… kit zavarna? Hülye lennék ellenkezni. Ha már koncertre nem jutottam el, nem készíthettem fotót velük, akkor itt, Szöulban, élőben.

Kívülről és belülről is nagyon tetszett. Kíváncsi volta, hogy néz ki ez az egész. Aztán Hyuk kijelentette, hogy ő éhes, ezért kerestünk valami szimpatikus éttermet – mert a fiúk ragaszkodtak hozzá, hogy étterem legyen. Nekem pedig természetesen akkor jutott eszembe, hogy mosdóba kell mennem, amikor beléptünk az étterembe. Hyuk sóhajtott egyet, majd mondott valamit HongBinnak, és elindult ülőhelyet keresni. Ezalatt az idősebb megfogta a csuklómat, és húzni kezdett maga után. Miután elvégeztem a dolgomat, mehettünk is vissza. Azonban amint beléptünk az ajtón meglepő dolog történt...

Tátva maradt a szám, ahogy megpillantottam, hol ül Hyuk. Sőt, lehet hogy a padlót súrolta az állam, mert arra eszméltem fel, hogy HongBin gyengéden becsukta a számat. Még mindig döbbenten felé fordultam, de ő csak mosolygott – úgy, mint aki tud valamit. És tuti, így is volt. A fiú mögém állva, a vállamnál fogva előrébb kezdett tolni, majd leültetett egy üres székre, ő pedig a bal oldalamon foglalt helyet. Még mindig sokkos állapotban néztem körbe a teljes bandán, akik vigyorogva néztek rám. Azt hittem, menten leszédülök a székről és lehet, hogy ez is történt volna, mert azt vettem észre, hogy N halkan nevetgélve visszatolt a helyemre. Tulajdonképpen most majdnem beleájultam az ölébe… Te jó ég…Ez tiszta ciki. Éreztem, hogy ég az arcom, majd lehajtva a fejemet, egy elnézést motyogtam, mire a leader csak nevetve megveregette a vállam, és azt mondta, hogy semmi gond.

Mikor egy kicsit magamhoz tértem, megcsapkodtam az arcom, majd – amennyire tudtam az asztaltól – meghajoltam, és köszöntem nekik, amit viszonoztak.

- Sarah vagyok – mutatkoztam be, miközben gyorsan végignéztem rajtuk.

- Örvendek – bólintott a mellettem ülő. – Minket meg nyilván már ismersz – mondta N vigyorogva.

- Persze, ez csak természetes – mosolyodtam el, majd elvettem az étlapot. Azok az ismeretlen kaják...

- Öhm – fordultam HongBinhoz, mire ő rám mosolygott. Uh, meghalok ettől a mosolytól… – Segítenél ételt választani? Még nem ismerem az itteni kajákat, nem tudom, miből állnak.

- Persze! Valami ötlet, amit szeretnél enni? – kérdezte, aztán egy bő öt perc múlva már le is adtuk a rendelést.

- És mit csinálsz itt Szöulban ilyen fiatal létedre? – nézett rám Ravi. – Tanulni jöttél, nyaralni, vagy valami teljesen különálló?

- Egy évre jöttem – kezdtem mosolyogva –, lényegében azért, hogy ha hazamegyek, akkor le tudjam tenni a felsőfokút koreaiból. Meg ugye, hogy koncertekre járjak.

- Haha – vigyorodott el N azzal a szokásos nézésével –, miért is nem gondoltunk erre? – tette fel a költői kérdést.

- És nem mesélnél magadról egy kicsit, hogy ne csak HongBin ismerjen? Röviden a fontosabb dolgokat elmondod? – folytatta a jobb oldalamon ülő.

- De, miért is ne? – vontam meg a vállam.

- Szóval – kezdtem bele –, Magyarországról származom, 19 éves vagyok és három nyelven beszélek egyelőre középfokon és egyet most tanulok. Van egy húgom és egy cicám, aki jelenleg is velem lakik. Öhm… szeretem a K-Popot – ahogy azt már láthattátok –, Japánt és Dél-Koreát. Nem tudom, még mit mondhatnék – néztem rájuk.

- Milyen nyelveket említettél? – szólalt meg Ken. Csodálkozom, hogy eddig kibírta.

- Angol, japán, koreai és spanyol – soroltam.

- Wow! – nyújtotta el az o hangot az előttem szóló.

- Én is hasonlóan reagáltam – vigyorgott HongBin.

- Hát, erre máshogy nem is igazán lehet – nevetett Ken.

Amikor kihozták az ételeket, Ravi és N azonnal rávetették magukat, HongBin pedig ahogy észrevettem eléggé örült a spagettijének. Nem tudom, hányszor eszik egy héten tésztát, de fura, hogy még nem unta meg. Miután jóllaktunk a fiúk kifizették a számlát, mert Leo elmondása szerint nem fizethetem én. Csak ennyivel érvelt, de ahogy nézett hozzá, azonnal bele is egyeztem.

Mikor kimentünk N és Ravi között mentem, és valamelyikük minden második percben belém kapaszkodott, amitől egyszer annyira megijedtem, hogy hátraestem és természetesen volt valaki mögöttem – mondjuk tény, hogy az egyik tag, Leo volt az –, de amikor felsegített, én pedig felnéztem rá megint meghökkentem. Még mindig ijesztőnek tartom a kifejezéstelen arcával és szemeivel. Mivel nem akartam, hogy valamit tegyen velem – nem mintha tett volna, de na… –, ezért meghajoltam, miközben sűrűn elnézést kértem. Ő erre csak halványan elmosolyodott. Elmosolyodott! Érted, elmosolyodott! Ezután meg majdnem dobtam egy hátast, de türtőztettem magam, mert azért mégis csak hogy nézett volna már ki az. A srácok tuti kiröhögnének ennyi szerencsétlenkedés után.

Végül visszaálltam a két fiú közé, és folytattam a beszélgetést. Igazán kedvesek voltak, mert mindegyiküktől kaptam autogramot, ráadásul N még jó szorosan meg is ölelgetett. Konkrétan nem akart elengedni, de aztán Hongbin lelökte rólam, mire a leader gonoszan ránézett, és elkezdte üldözni őt. Szegénykém össze-vissza futkosott, majd Ken megelégelve a helyzetet valahogy rájuk szólt, amire abbahagyták. Persze Hakyeon továbbra is figyelte a mosolygós drágát ilyen tipikus n-tekintettel. Mikor már nem voltunk olyan messze az utcámtól, elköszöntem a többiektől – N megint megölelgetett, csak most már Ken is csatlakozott hozzá. Hongbin ezután mosolyogva hazakisért, mert nem akarta, hogy egyedül menjek ilyenkor. Az ajtónál annyira aranyosan nézett azokkal a kis gödröcskéivel, hogy muszáj volt magamhoz ölelnem. Szerintem meglepődött, de aztán visszaölelt.

Banpo híd

Reggel arra ébredtem, hogy nem bírok megmozdulni. Mikor kinyitottam a szemem – és megvártam, hogy lássak is valamit –, megtapasztalhattam, hogy barátnőm egyik lábát átvetve rajtam, karjaival meg engem ölelve, békésen alszik. Mintha valami plüssmaci lennék… – sóhajtottam fel. És ekkor eszembe jutott egy rendkívül jó, azonban enyhén ördögi ötlet. Elvigyorodtam, magamban beállítottam egy férfi hangot, a füléhez hajoltam, és koreaiul belesuttogtam: – Jó reggelt, cicám!

(engem vagyis Sarah-t tessék a maci helyébe képzelni xDD)

Azonnal kipattantak a szemei, majd ijedten nézett az arcomra, miközben kapkodta a levegőt. Kitört belőlem a röhögés a fejét látva.

– Ez nem vicces – duzzogott. – Komolyan azt hittem, GD az – folytatta tovább.

– Tudom – vigyorogtam rá –, azért csináltam.

– Gwaa, gonosz vagy – vágta hozzám a párnáját, amire felnevettem és kikeltem az ágyból.

– Hé, hova mész? – nézett rám.

– Reggelit készíteni – pillantottam rá, miközben felemeltem az épp lábamhoz dörgölőző cicát. – Te is éhes vagy? – kérdeztem tőle, a cicus pedig leugrott a kezemből, és leült a tálkája elé. – Haha, úgy látom igen.

Miközben ettük a fini rántottát, Szöulról beszélgettünk, hogy milyen „naagy és szép” város. (Ezek az értelmes beszélgetéseink xDD)

– Én is akarok találkozni CNU-val! – nyafogott fel hirtelen. – Irigy vagyok, mindig te celebkedsz.

– Hát – nyeltem le a számban lévő falatot –, a celebeknek ez az életük – vigyorogtam rá. – És még nem is vagyok DaeHyun felesége – kacsintottam.

– Uuu, tényleg GD is ott van még – csillant meg a szeme. – Oké, megnyugodtam – vigyorodott el ő is.

– Azéér. De majd megkérdezem Shinwoo-t, hogy te is jöhetsz-e velem, jó?

– Ühüm! Úgy szejetlek – ölelt át, mire nevetve visszaöleltem.

– Amúgy mikor jön Dreja és Virgill? (ejtsd: virdzsil)

– Nem tudom, aszondták, majd valamikor beugranak – rántotta meg a vállát.

– Beugranak… – hümmögtem. – Hát, oké.

– Amúúúgy – kezdte, mire ránéztem –, van kedved elmenni megnézni azt a folyót?

– Milyen folyót? – ráncoltam a szemöldököm, mert ötletem se volt, mire gondolhat.

– Tudoood, azt a folyót – folytatta ugyanúgy.

– De miiilyen folyót?! – idegeskedtem.

– Tudoood, az a színes – mondott végre valami értelemeset.

– Jaaa – fogtam fel, hogy miről beszélt eddig –, az a B betűs – mondtam okosan.

– Igen, az – röhögött. – De mi is a neve?

– Őőő – gondolkoztam, mert nem akart eszembe jutni, pedig itt van a nyelvem hegyén… – Banpo! – kiáltottam fel hirtelen, aminek az lett a hatása, hogy szegénykém megijedt, és majdnem felborult a székkel együtt.

– A szívbajt hoztad rám, te gyerek! – nézett rám elhűlve.

– Bocs – vigyorogtam. – De visszatérve a hídra… inkább estefele menjünk, hogy még szebb legyen.

– Oké, de addig mit csináljunk?

– Sétáljunk vaaagy…

– Fangirlködjünk – vigyorgott ezerrel, amin nem tudtam nem nevetni.

– Okés – vettem elő a laptopot, és letelepedtünk az ágyra.

Nos, innentől kezdetét vette a több órás „foglalkozás”, amit csak kaja, innivaló, vécé és a macska miatt szakítottunk néha meg. Ja, meg anya egyszer hívott, hogy hogy vagyunk. Mellékesen elmondom, hogy néhányszor leestünk az ágyról, mert annyira nevettünk, vagy visítottunk. Egyik példa erre: DBSK - Mirotic 

Valamikor délután úgy döntöttünk, most már mehetnénk.

– Hallod – kezdte felém fordulva Momo –, nincs kölcsönbe néhány ruhád? Csak mert nem akarom a tegnapiakat felvenni.

– De, gyere – nyitottam ki neki a szekrény, hogy keressen valamit.

Miután mindketten összeszedtük magunkat, elindultunk a híd felé. Útközben feltűnően megbámultuk az embereket és eldöntöttük, hogy jó páran úgy néznek ki, mint az idolok. Mikor megpillantottuk a célunkat, eltátottuk a szánkat, és egy hosszú „aaa”-t hangoztattunk csodálkozásunk lévén.

Gyönyörű volt, pedig még nem is volt teljesen sötét. Azok a fények elképesztő látványt nyújtottak a szökőkutakkal együtt. Amint felléptünk a hídra, egyszerre kezdett csillogni a szemünk.

– Teljesült az egyik álmunk – suttogtuk meghatódva, tökéletesen egyszerre.

– Már csak az kéne, hogy GD is itt legyen és együtt sétálhassak vele – ábrándozott aranyosan, mire én elmosolyodtam.

– Nekem meg DaeHyun – kezdtem én is.

– De nem baj – fordult felém –, már az is elég, hogy együtt vagyunk itt. Boldog vagyok, hogy a barátnőmnek tudhatlak ennyi év után is – mosolygott szeretetteljesen rám.

– Jaaaj, Momo – érzékenyültem el –, én is örülök! – öleltem át szorosan.

– Haha – viszonozta az ölelésem. – Puszit is kapok? – vigyorodott el, miközben kicsit eltolt magától, hogy rám tudjon nézni.

– Há', persze! Amit csak akarsz – nevettem.

– De most komolyan – kezdte tényleg komolyan. – Kérek pusziiiiiiiiiiit! – visította, mire néhányan felénk fordultak, de miután megállapították, hogy csak két idióta szórakozik, folytatták a tevékenységüket.

Igen, valószínűleg tényleg idiótának néztek minket az emberek, hisz nem szokványosan viselkedtünk. Mondhatni a korunkat megtagadva vihorásztunk, mint a kisgyerekek. De különösebben nem zavart. Különböztünk tőlük, a saját világunkban éltünk a képzeletbeli – vagyis igazi, csak ugye nem tudnak a létezésünkről – Oppáinkal.

– Ha nem visítasz, akkor kapsz – vigyorodtam el.

– Gwaa, akkor nem visítok – szorította össze a szemét még mindig szélesen mosolyogva. – Naa, légysziiii~

– Jól van, jól van – tettem fel a kezem megadva magam, majd egy puszit nyomtam a bal arcára.

– Aaa – fogta két keze közé az arcát, és láttam, hogy átlépett fangirl módba –, ha ezt GD csinálta volna…! – Szegénykém, szenvedett.

Körül néztem, hátha valami iszonyú nagy véletlen folytán nincs e itt a srác, de sajna nem vettem észre. De! Valaki mást igen. Pontosabban két személyt. Tátva maradt a szám döbbentemben. Nem tudtam hinni a szememnek. Komolyan, már csak arra tudtam gondolni, hogy ez a Sors. Még mindig nyitott szájjal figyeltem a két alakot –, akik már majdnem a közelünkben sétáltak el nevetgélve –, és megböködtem barátnőmet. Ingerülten fordult felém, mert a bordája közé böktem az ujjammal, ami nem lehetett kellemes érzés, de egy mozdulattal leintettem.

– Azt figyeld – mutattam a fejemmel a két fiú irányába.

Követte a tekintetem az irányba, majd neki is elnyílt a szája, szemei nagyobbak lettek, és azt hiszem egy pillanatra elfelejtett levegőt venni.

– Úristen! – kapkodta a levegőt, miközben le sem vette a szemét a srácokról. – Azok komolyan az Infinitések? – nyögte ki.

– Igen – bólintottam ránézve.

– Mamiii – visított majdnem fel –, menjünk oda, menjünk oda hozzájuk! Aaa, beszélni és aláírást akarok tőlük! – ugrándozott a kezemet rángatva.

Nem kellett kérlelnie, mert én is pont ezt terveztem. Egymásra néztünk, majd sietős léptekkel eléjük álltunk. Meglepődtek, hogy ilyen hirtelen megjelentünk előttük ez az arcukon is tisztán látszott. Egy pillanatra ránk tört a sikítozás – természetesen csak magunkban –, majd észbe kapva megráztuk a fejünket, és szólásra nyitottuk a szánkat.

– Ne haragudjatok – kezdtük egyszerre koreaiul, mire elnevettük magunkat.

– Kaphatnánk aláírást tőletek? – folytatta Momo. – Nagyon szeretünk titeket és…

– Imádjuk, ahogy táncoltak – segítettem ki. – Valami elképesztőek vagytok! És a hangotok…! – ömlengtem tovább.

– Meg a kinézetetek…! Uh, fangörcs – pillantott rám barátnőm, mire felnevettem.

– Nálam is.

– Haha – kezdtek el hangosan nevetni a fiúk. – Szórakoztatóak vagytok – mosolyodott el SungJong, mire majdnem elolvadtuk. Úristen, az a hang, meg a haja…!

– Van valami papírotok – nézett ránk SungYeol –, amire tudunk írni?

– Persze – vettem elő a kis füzetem, majd két külön oldalt odaadva aláiratattam velük, hogy Momónak is legyen egy „másolata”.

– Nagyon köszönjük! – hajoltunk meg barátnőmmel boldogan.

– Szívesen tettük – mosolyogtak ránk. Ahw, szuper édesek együtt!

– Van kedvetek sétálni velünk? Úgy se tudtuk, mit csináljunk – mondta SungJong.

– Dehogynincs! – vágtuk rá újfent tökéletesen egyszerre a választ. Ezen újból felnevettek. Legalább látjuk őket boldogan – gondoltam magamban, és elmosolyodtam.

– Akkor irány! – mondta vigyorogva Sungyeol, és átkarolta barátja vállát.

Még vagy két órán keresztül sétáltunk mindenfele, beszélgettünk fura dolgokról és rengeteget nevettünk. Ráadásul, mielőtt elköszöntünk énekeltek is nekünk egy keveset. Hát, mit ne mondjak, Momóval majdnem meghaltunk. Élőben láthattunk énekelni két idolt, akik csak nekünk daloltak! Úristen, nem hiszem el…