„A szerencsés IGOT7, aki ezt megtalálja; eltölthet két teljes napot a GOT7 dormjában egy barátjával együtt. Az alábbi számon hívjátok a menedzsert, a döntések után, hogy mindent időben egyeztessünk…”
- Úristen, ez honnan? És hogy? És úristen! – ugrándozott izgatottan barátnőm teljesen felpörögve az olvasottak miatt, miközben én még alig bírtam felfogni a látottakat, hisz’ ez annyira lehetetlennek tűnt. Hogy a lakásukba, ahol mind a heten élnek. Mi, rajongók bemehessünk és ott is aludjunk… Egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy ez lehetséges, ráadásul pont velünk történik meg.
- Jó, ezt most tegyük félre – csúsztattam a sortom egyik apró zsebébe a papírt, hogy véletlenül se essen ki –, és vegyünk valami kaját, meg italt a filmre.
- Mindjárt kezdődik – indultam meg a pult fele, ugyanis már tényleg csak tíz percünk maradt a film kezdetéig és utáltam sötétben bemenni a terembe.
A film vicces volt, így jól szórakoztunk alatta, ráadásul, mire véget ért az eső is elállt. Miután kivettük a kabátunk, kiléptünk a hűvös utcára, hogy hazamenjünk.
- Szerinted most hívjuk fel őket? – fordultam barátnőm felé összehúzva magamon a vékony dzsekit. Hideg volt nyárhoz képest.
- Hívjuk – bólintott határozottan, aztán félreállva pötyögtem be a telefonszámot, amit aztán kihangosítva vártunk, hogy felvegye valaki. Izgatottan dobogó szívvel néztük a sötétben oly’ erősen világító képernyőt, miközben egymás kezét szorítottuk.
- Tessék? – szólt bele egy fiú hang, mire mindketten lefagytunk, hiszen ez egyáltalán nem a menedzserüké volt, hanem a vezetőjüké, JB-é. – Hahó?! – szólt bele újból a fiú, én pedig gyorsan észbe kapva nyitottam beszédre a szám.
- Izé, szia – nyögtem ki az első szót, ami eszembe jutott, mert természetesen abba nem gondoltam bele, hogy hogyan fogom köszönteni, ha az egyik tag veszi fel. – Sarah vagyok és mi… hát, megtaláltuk a meghívót, miszerint két napot tölthetünk a GOT7-nel. – Zavartan pislogtam barátnőmre, aki csupán csendben, bólogatva biztatott folytatásra, ezzel valamivel felszabadultabban folytattam a beszédet.
- Ó. Ó! – kiáltott fel a fiú másodszorra, ahogy felfogta a szavaimat. – Azt hittem, megint kiderítette valaki ezt a számot. Adom a menedzsert – mondta végül, majd még hallottuk, ahogy elkiáltja magát, és egy férfihang szólt bele a készülékbe, ami közel sem volt olyan kellemes hangzású, mint JaeBumé.
- Jó estét! – köszöntünk egyszerre barátnőmmel. – Remélem, nem zavarunk…
- Dehogyis, akár most rögtön meg is beszélhetünk mindent – mondta kedvesen, mi pedig azonnal helyeselni kezdtünk, amire halkan felnevetett a férfi. – Mikor lenne jó nektek?
- Öhm, igazából szinte bármikor – válaszoltam Momóra nézve, aki bólogatva vonta meg a vállát.
- Ha gondoljátok, akár holnap jöhettek is, mert a következő pár napban pont nincs semmi dolguk a fiúknak.
- Szívesen megyünk! – válaszolt vadul bólogatva barátnőm, mire felnevettem. Olyan gyerekes néha…
- Rendben, viszont van pár szabály. Örülnék, ha nem hoznátok mindenféle kütyüket, rejtett kamerákat, hogy lefilmezzetek minden kis centimétert a lakásban. Ne nyúlkáljatok a fiúk személyes tárgyai között, hacsak ők nem engedik meg és ne vigyétek el a ruháikat – fejezte be végül a nem is olyan durva szabályokat, hiszen ez alap volt. Nem csináltunk volna ilyet, akármennyire is szeretjük őket, mi sem szeretjük, ha turkálnak a cuccaink között engedély nélkül. Én kifejezetten utálom, ha szó nélkül fogdossák a cuccaim. – Azért mondom ezt most el, telefonon keresztül, mert én nem leszek ott jó pár napig és nem szeretnék semmiféle problémát. Értelmesnek tűntök a hangotok alapján, ezért próbálok megbízni bennetek…
- Természetesen betartjuk ezeket – válaszoltunk mosolyogva, ahogy a végére egészen normálissá vált a férfi hangja.
- Megtudhatom a nevetek és korotok? Tudom, hogy ez eléggé személyes kérdés, de muszáj tisztában lennem ezekkel a dolgokkal, hogy fel tudjam kicsit készíteni a fiúkat.
- Tizenkilenc évesek vagyunk, Momo és Sarah néven. Legalábbis ezt használjuk külföldi létünkre.
- Szóval nem is koreaiak vagytok?! – kérdezte döbbenten a menedzser, de egyáltalán nem felháborodottan, csupán kíváncsian.
- Magyarok – mondta Momo.
- Hű! Nem gondoltam volna, hogy valaha európaiak fognak menni a dormba. Mindenesetre, holnap délelőtt várnak titeket a fiúk itt… És ne felejtsetek ruhát hozni, ha már itt fogtok aludni! Természetesen nem a srácokkal együtt, ne aggódjatok.
- Köszönjük és jó éjszakát! – nyomtuk ki végül a telefont.
- Nem mintha nem aludnék szívesen a fiúkkal… - motyogtam magamnak, de Momo helyeslően bólogatott teljesen megértve érzéseimet. – Viszont szerintem most siessünk haza, hogy holnap frissen és szépen menjünk a GOT7-höz – szorítottam meg barátnőm kezét, amit még mindig fogtam, ám most hogy különböző irányba kellett folytatnunk az utunk, elengedtem.
- Bizony! Reggel kilenckor találkozunk a parknál?
- Igen – öleltük meg még egymást utoljára, aztán sietősen vettük hazafele az irányt, ahol gyorsan megcsináltam mindent, összekészítettem egy kis táskába minden szükséges cuccom, és cicámmal az oldalamon bújtam be az ágyamba, mikor is eszembe jutott az az elég nagy probléma, hogy mit csinálok kiscicámmal két napig.
Sietősen vettem magamhoz a telefonom, hogy aztán KakaoTalkon azonnal írjak is barátnőmnek ezzel az üggyel kapcsolatban.
Mit csináljak Pötyivel? QwQ
Jézus, tényleg!
Hát, ha elég kaját raksz ki neki, akkor elvan, nem?
De, talán
Oké, akkor jó éjt~
Másnap reggel fél nyolckor izgatottan pattantam ki az ágyból, hogy miután cicámat megetettem el is kezdjek készülődni, mert tisztában voltam vele, hogy úgy se lesz jó az a ruha, amit először felveszek. Végül fél kilencre készen álltam, jó sok ennivalót kiraktam cicámnak, majd még utoljára belenéztem táskámba, hogy minden megvan-e, és útnak indultam a megbeszélt helyszín felé. Szokás szerint én érkeztem hamarabb és rá még kellett várni pár percet, annak ellenére, hogy ő közelebb lakik. De hát, megszoktam már az évek alatt.
- Bocsika a késésért – érkezett meg végül vigyorogva egy táskával az oldalán, amiben valószínűleg hasonló mennyiségű dolog volt, mint az enyémben. – Elfelejtettem felkelni.
- Akkor inkább induljunk, mert soha nem érünk oda és elszalasztjuk ezt a fantasztikus esélyünket, amit JinYoung drága adott nekünk azzal a kis papírral.
- Igaz, igaz – helyeselt bólogatva, aztán sietősen indultunk el a tíz percnyire lévő háztömbhöz, ahol becsöngettünk a legfelső emeletre – a tizedikre. Hevesen dobogó szívvel vártuk, hogy beleszóljon valaki és végre felmehessünk abba a lakásba, ahol még IGOT7 nem járt.
- Igen? – szólt bele egy mélyebb hang, amit először egyikőnk sem ismert fel. – Áh, Momo! Azonnal nyitom! – kiáltotta végül Jackson, mire felnevettem. Mindketten ugyanolyan idióták.
Izgatottan szálltunk be, aztán ki a liftből, majd hatalmasat sóhajtva szorítottuk meg egymás kezét, mielőtt bekopogtunk. Viszont a következő pillanatban ki is nyílt az ajtó, mi pedig rémülten ugrottunk hátra, barátnőm még aprót sikkantott is a hirtelen mozdulatra, majd észrevettük Jacksont és BamBamet az ajtóban.
- Izé, sziasztok – intettünk esetlenül, idétlenül vigyorogva, ahogy felfogtuk; két idol áll előttünk a saját lakásuk küszöbén.
- Gyertek be – invitált minket rögtön BamBam, Jackson pedig úriember módjára elvette tőlünk a táskákat, amiket valahova a nappaliban rakott le. Zavarban éreztem magam, amint beléptem a lakásba és megcsapott valami borzalmas cipőszag. Momóval egyszerre fintorodtunk el az erős, határozottan büdös lábszagra, majd sietősen léptünk be a nappaliba, hogy ne is szagoljuk tovább a bűzt.
- Jaj, ne haragudjatok, de van egy pár cipőnk, amiket nem tisztítottunk ki, JaeBum hyung nem szeret takarítani – grimaszolt a thaiföldi. – Azért remélem, nem olyan vészes a szag.
- Áh, persze, nem vészes – vigyorgott erőltetetten barátnőm, de még pont elkaptam, ahogy oldalra fordulva nyitja ki a száját, talán, hogy kiszellőztesse a lábszagot, ami beáramlott oda pár másodperc alatt. A szám elé kellett kapnom kezemet, hogy ne röhögjek fel rajta, mert akkor tuti lebukik. És amint elfordítottam fejemet, hogy ne lássák vigyoromat megpillantottam a GOT7 ommáját, nekem pedig abban a pillanatban kezdett őrült tempót diktálni a szívem, ahogy az aranyos mosolyát is észrevettem.
- JinYoung… - ejtettem ki önkéntelenül nevét, mire ő mosolyogva borzolt hajamba, közben alig észrevehetően simított végig csípőmön.
- Szia – szólalt meg végül, aztán szép lassan megjelentek – ugyan már, konkrétan kirohantak valahonnan – a többiek is, én pedig kénytelen voltam elszakítani pillantásomat a fiúról, hogy ajkamba harapva figyeljem, ahogy Mark azzal az angyali mosolyával integet nekem, mintha csak egy régi barát lennék. JB pedig azonnal üdvözül minket és kedvesen invitál minket a kanapéra, amire végül barátnőmmel együtt konkrétan le lettünk nyomva Jackson és BamBam által, akik be is ültek közénk, ami valamiért megijesztett hirtelen, hisz’ így egyáltalán nem voltam Momo mellett, aki viszont ilyenkor annyira lefagy, hogy szerintem el is felejti, hogy honnan jött. A vezető persze ezt azonnal észrevette, és a két fiút kirángatta közülünk, így aztán megkönnyebbülten csúsztuk szorosan a másik mellé, meg is fogva egymás kezét.
- Bemutatkoztok? – szólalt meg YoungJae most először, mire mindketten bólintottunk, Momo pedig elkezdte, miközben mellém Junior huppant le, barátnőm mellé pedig Mark. Bár tény, hogy előtte rendezett egy kisebb birkózást Jacksonnal és BamBammel, amit végül természetesen a rangidős nyert meg.
- Momo vagyok, tizenkilenc éves és magyar, tehát én nem beszélek igazán koreaiul, csupán angolul – vigyorodott el szokásosan a lány.
- Momo noona~ – visított fel BamBam, míg YugYeom és YoungJae normálisan, barátnőm pedig hangosan nevetett fel, nyakamba temetve arcát, hogy csak én hallhassam, amit fangirl állapotban motyog.
- Meg fogok halni ebben a két napban, annyira aranyosak~
- Hé, hé, ezt nekem csináld! – ugrott fel Jackson, majd egyszerűen Momo ölébe ült és ő hajtotta a lány nyakába az arcát. A mellettem ülő pedig abban a szent minutumban kezdett magyarul istenhez fohászkodni, annak ellenére, hogy nem volt vallásos. A fiúk pedig úgy kezdtek el röhögni – Jackson kivételével, aki boldogan húzogatta orrát fel-le barátnőm nyakán –, hogy a legtöbbjük le is esett a kanapéról, hogy aztán ott folytassák a röhögést. Boldogan nevettem fel én is, aztán el is akadt a hangom, ahogy megéreztem a mellettem ülő fejét a vállamon és pár centiről hallhattam a gyönyörű nevetését, ami felért… tulajdonképpen, semmihez nem ért fel. Nagyot nyelve próbáltam lenyugtatni zakatoló szívemet, ami sehogy sem akart sikerülni, így hagytam a fenébe és beszélni kezdtem, mintha semmi nem történt volna. Aha, persze, csakhogy a fiú még mindig vállamon nyugtatta fejét, csupán most már nem nevetett.
- Szintén tizenkilenc éves vagyok, magyar, csupán én viszonylag folyékonyan tudok beszélni koreaiul. A Sarah nevet használom külföldön – mosolyodtam el végül, aztán ajkamba harapva szorítottam meg barátnőm kezét, amint észrevettem, ahogy BamBam YugYeom ölébe ült vigyorogva.
- Köszöntelek titeket a dormunkban, már most tudom, hogy remek két napnak nézünk elébe! – kacsintott JB, mi pedig boldogan viszonoztuk a fiú mosolyát, ezáltal tökéletesen egyetértve vele, hiszen mi is pontosan így gondoltuk.
GOT7, a nagy szerelmeim... annyira jó, hogy írtad ezt a történetet! remélem lesz folytatása, és már nagyon várom. :)
VálaszTörlésFightling az írásban!
Én is imádom őket, pontosan ezért vittem be őket a történtbe. :3 Persze, hogy lesz folytatása. Igazából hosszabb lett volna a fejezet, de annyira elfáradtam már a végére, meg nem is tetszett, hogy inkább hagytam... Megpróbálok sietni, szerintem egy-két héten belül érkezik a folytatás. :)
TörlésKöszönöm! <3