Az ölelés

Csupán pár nap telt el azóta, hogy Virgill hazament a rengeteg szórakozás után, mi pedig Momóval vagy együtt mászkáltunk a plázákban, sétálgattunk az ismeretlen utcákon, vagy különböző turista látványosságokat néztünk meg és bár a lábunk minden egyes nap végére borzasztóan fájt, mégsem hagytam volna ki semmiért sem, hisz az álmunk lassacskán, de biztosan kezdett valóra válni. Shinwoo–val már nem beszéltünk annyit, néha chateltünk, de a barátságunk nem lett erősebb, úgy, mint mondjuk Kennel, Hyukkal vagy Hongbinnal, aki bár még mindig flörtölt velem, már inkább csak szórakozott velem. Talán pont azért, mert észrevette, hogy nem fogadom úgy a közeledését, ahogy normál esetben tenném. Tényleg örömmel töltött el, hogy egy ilyen helyes, nem utolsó sorban híres idol és színész akart velem lenni, valamiért mégsem éreztem helyesnek, annak ellenére, hogy sejtettem; soha nem lesz még egy ilyen fiú az életemben. Én csupán naivan álmodoztam a B.A.P főénekeséért, akár egy tinédzser, holott tisztában voltam vele, hogy az esélye annak, hogy valaha is beszélhessek vele több percet alig lehetett pár százalék. Én mégsem… Mégsem tettem le arról az emberről, akit talán már betegesen szerettem hosszú évek óta.

Éppen azt ecseteltem barátnőmnek, hogy mennyire drága az itteni macskakaja, amikor szokásomhoz híven nekimentem valakinek. Igen ám, csakhogy ezúttal Momo is erre a sorsra jutott, így egymás mellett ültünk a szépséges seggünkön, úgy nézve fel a két fiúra, akik hozzánk hasonlóan döbbenten bámultak le ránk.

- Úristen – hallottam még barátnőm hitetlen hangját magam mellől. – Álmodom? – lassan fordultam a lány felé, pont elkapva, ahogy belecsíp az arcába, ezután pedig olyan szinten kezdett kikerekedni a szeme, hogy azt hittem, hallá változik. – Ez komoly?! – visította felém fordulva, amilyen halkan csak lehet, én pedig csak némán bólogattam, mert JinYoung pont abban a pillanatban nyújtotta felém a kezét, ezzel annyira dejavu érzést keltve bennem, hogy majdnem elbőgtem magam. Sőt, talán belül már rég sírtam. Remegve fogadtam el annak a srácnak a kezét, aki mondhatni, hogy a második ultimate biasom lett az évek során. Szemem sarkából pedig láttam, ahogy barátnőm ugyanezt teszi, csupán ő Mark kezét szorongatva, és észrevettem, hogy a hitetlensége ellenére örömkönnyek csillognak barna íriszeiben. Amint végre két lábon álltunk a biztos talajon Mark angolul kezdett hozzánk beszélni, ami igazából sokkal könnyebb volt mindkettőnk számára, mint a koreai.

- Are you alright? – kérdezte Junior is, ami miatt majdnem elolvadtam. Mindig is a gyengém volt a fiú angol kiejtése és igazság szerint megtisztelőnek éreztem, hogy angolul beszélt velem.

- Tudok koreaiul – mosolyogtam rá –, de igen, jól vagyok. – Látszott, hogy meglepődött, amiért beszélem az anyanyelvét, ahogy Mark is, amikor Momo megszólalt, bár ő lényegesebben kevesebbet tudott nálam, mégis ki az a K-Popper, aki nem tudja azt az egy mondatot, hogy "jól vagyok".

- Megölelhetlek? – kérdezte hirtelen Momo Marktól angolul, aki a kérdésre igencsak meglepődhetett, mert akkorára eltátotta a száját, hogy ha a húgom lettem volna, akkor belenyúltam volna.

- Persze – mondta végül a szőke hajú fiú némi habozás után, majd kitárta karjait, amibe barátnőm szinte azon nyomban vetette bele magát, ezáltal majdnem feldöntve Markot. Én csak nagy szemekkel bámultam őket, mert hát oké, hogy Momo szereti Markot, de hogy konkrétan a karjaiba ugorjon az első találkozásnál… Na, ezt tényleg nem hittem volna. Még mindig ezzel a kifejezéssel arcomon fordultam a nálam jóval magasabb fiú felé, aki egy huncut mosolyt villantott, aztán ő is kitárta kezét. És én itt gondoltam úgy, hogy én is megcsípem magam, hátha valamiért az én álmomban vagyunk, de döbbenten konstatáltam, hogy ez a hihetetlen igazság. Én pedig abban a pillanatban felejtettem el minden érvet, hogy miért nem ölelhetném meg ezt az aranyos fiút és ajkamat beharapva szorítottam magamhoz, ahogy csak tudtam. JinYoung nagyon magas volt számomra, így arcom mellkasába volt temetve. Úgy éreztem, ha most felemelem a fejem és szemébe nézek, akkor elsírom magam. Abban a pillanatban azt éreztem –, hogy annak ellenére, hogy egyikünk se ismeri a másik valódi énét –, bármit elmondhatok neki. Az az érzés egyszerűen megmagyarázhatatlan, mégis mindenek feletti. Tudtam és éreztem, hogy nem ez lesz az első találkozásunk.

Tulajdonképpen csak másodpercekig öleltük egymást, nekem mégis hosszú perceknek tűntek. Könnyektől csillogó szemekkel néztem a fekete hajú sötét, mégis csodaszép szemeibe. Szerettem JinYoungot, nem annyira, mint DaeHyunt, de szerettem, tiszteltem és imádtam azt a személyiségét, amit mutatott a kamerába. Világ életemben egy olyan barátról álmodtam, mint ő. Akartam, hogy valaki annyira figyelmes és kedves legyen, mint Park JinYoung. Meg akartam szólalni, beszélni és kérdezni akartam tőle, mégis értelmetlen dadogáson kívül más nem jött ki a számon. Junior kedvesen simította meg a hajam pont annyira, ahogy még nem kócolódik össze, aztán hátrébb lépett egy aprót, mire ijedten néztem rá. Megrémültem amiatt, hogy egyetlen mondat után itt hagy, nekem pedig nem volt bátorságom megszólalni az ölelése miatt. Aha, csakhogy az illata is rátett egy jó nagy adag lapáttal. Nem használt semmilyen kölnit, mégis életemben ez volt a második, hogy ilyen kellemes illatot éreztem egy srácon.

Gondolataimból az emlegetett személy nevetése rángatott ki, amire egyszerűen nem tudtam reagálni. Szeretem, ez oké, de nem igaz, hogy ennyire lefagyok egy biasom közelében. Annyiszor elképzeltem a találkozásunkat milliónyi helyen és lehetőséggel, mégis most a legsablonosabb találkozásnál nem tudok megszólalni.

- Csak kicsit fangörcs állapotban van – hallottam meg ezúttal Momo hangját, aki bizonyára Mark vagy JinYoung feltett kérdésére válaszolt enyhén röhögve. – Ez teljesen normális, ne aggódjatok, általában szokott beszélni, bár valljuk be, lényegesen kevesebbet, mint én, vagy bármelyik barátnőnk. Ő inkább a… – És itt fogtam be barátnőm száját, mert úgy éreztem, hogy a végén az összes személyes dolgomat kikotyogja.

- Oké, felfogtam – néztem rá szúrós szemekkel, ő viszont csak azzal a tipikus ezer wattos vigyorával nézett rám, amit Mark talán kicsit jobban megnézett, mint kellett volna. Sőt, hát valljuk be, Momo egész testét olyan szemekkel nézte végig, mint egy ragadozó állat. Tudtam, hogy a lány ebből valószínűleg semmit nem vett észre, ezért úgy döntöttem ezt később még el is mondom neki, csak hogy valamennyire szívathassam. – Aláírást is kaphatunk?

- Persze – mosolygott rám a magasabb, és elvette az aláírás gyűjtő füzetem, amiből pár pillanattal később felnézett rám. – Megtudhatom a nevedet? – Olyan szívdöglesztő mosolyt villantott újból, hogy össze kellett szorítanom a szám, nehogy felvisítsak.

- Sarah – mondtam végül végignyalva hirtelenjében kiszáradt számon. Az a fél perc, amíg odafirkantott valamit a most már több ezreket érő lapra pontosan elég volt nekem, hogy végigmérjem őt. A ruháit –, amik megint olyan egyszerűek, mégis aranyosak voltak, mint szinte mindig, amikor nincs fellépése, vagy valami felvétel – és a haját, amit most is egy sapka alá bújtatott, ezzel lényegében csak fekete frufruját megmutatva. Amint befejezte, odaadta a szőkének is a füzetet, ezután pedig mosolyogva fordult felém, és beszélni kezdett hozzám önszántából. Nem kértem meg. Ő. Saját magától szólalt meg. Sírni akartam, amiért végre találkozhattam ezzel az imádnivalóan kedves emberrel, akit annyira megszerettem az utóbbi időben, mint… mint MyungSoo-t. Vagyis L-t.

- Amerikai vagy?

- Nem, magyar – mosolyodtam el halványan, ahogy próbálta kitalálni a nemzetiséget, de hát, mennyi esélye van annak, hogy eltalálja, honnan származom. Elvégre annyi ember beszél már manapság angolul.

- Ne haragudj – nézett rám bűnbánóan, amit nem értettem. Ezért nem kéne bocsánatot kérnie. Valószínűleg észrevette értetlenségemet, mert mielőtt megszólaltam volna ő válaszolt a fel nem tett kérdésemre. – A magyar lányok gyönyörűek, ezért kértem bocsánatot, hiszen szép vagy, én mégis egy teljesen másik országot mondtam. – Ott és akkor nem bírtam tovább és kicsordult az első könnycseppem, bármennyire is erősen haraptam be alsó ajkamat semmit nem segített. Fuldokoltam abban a gyönyörben, amit Junior okozott a szavaival és legszívesebben bele is haltam volna, annyira elvarázsolt ezzel a csöpögős szöveggel. Romantikus alkat voltam, de nem ennyire. Most mégis… Ő mégis elérte, hogy a szívem gyorsabban kezdjen dobogni a megszokottnál. JinYoung pedig kedvesen törölte le azt az egy könnycseppet, aztán hirtelen ordítozni kezdte valaki a fiúk nevét, ezzel megszakítva a hirtelenjében kialakult filmekbe illően romantikus pillanatot. A fiúk hátrafordultak a hang irányába, majd mind a négyen érdeklődve figyeltük, ahogy egy szőke hajú, alacsony srác –, becses nevén Jackson – lohol felénk. Mark vigyorogva tárta ki a karját, amibe Jacks úgy ugrott bele, mint nem olyan régen Momo, azzal a különbséggel, hogy a fiú fel is döntötte az idősebbet, ezzel barátnőmből olyan röhögő görcsöt kiváltva, hogy le kellett guggolnia megkapaszkodni a lábamban, mint valami kismajom. Az alacsonyabb pedig kaján vigyorral emelkedett fel barátjáról, hogy aztán Momo elé üljön és perverz vigyorral az arcán kezdjen beszélni a lányhoz.

- Hát mi van, szépségem? – kérdezte angolul, mire barátnőm szerintem halmazállapotot váltott, ugyanis az ajkai remegni kezdtek és azzal a tipikus "mindjárt sírok, annyira meghalok" szemekkel nézett a fiúra, aki az egyik zsebéből előkapott egy alkoholos filcet, aztán kérdőn nézett Momóra, ezzel valószínűleg némán kérdezve, hogy megengedi-e a karjára firkálást. A sötét hajú pedig mi mást is válaszolt volna az igenen kívül, ezért pillanatokon belül egy olyan csodálatos aláírás meg még pár hangulatjel virított a fehér bőrén, hogy most már nekem kellett nevetnem rajtuk, ezáltal teljesen elfelejtve, hogy a biasom ott áll mellettem alig fél méterre, így akár tökéletes belátása is lehet a… hát, a számba. Mondjuk azért tény, hogy én soha nem röhögtem olyan teli szájjal, mint YoungJae, de na…

Reméltem, hogy nem a számát figyeli, ezért óvatosan fordítottam felé fejemet, így enyhén meglepett, ahogy a szemembe nézett. Vajon oldalról is a szemeimet figyelte? Viszont mikor már fél perce is engem bámult, akkor kezdett zavarba ejtő lenni a dolog.

- Mi az? – kérdeztem ajkamba harapva, aztán inkább hozzátettem: – Van valami az arcomon?

- Gyönyörűség van az arcodon, Sarah – mondta halkan, úgy hogy valószínűleg ne hallják meg a többiek, én mégis belepirultam. Olyan érzésem volt, mintha Park JinYoung a bókolásért született volna, ráadásul tök mindegy, hogy melyik nemmel flörtölt. Nem tudtam válaszolni, mert meghallottam Jackson újabb kurjantását, ezúttal azonban már Momo ölében volt a feje, akit úgy tűnt, nem kifejezetten zavar, talán inkább élvezte is a helyzetet.

- Jaebum hívott titeket, de nem vettétek fel neki a telefont, amiért elég dühös lett, én viszont jó gyerek hívén elszöktem megkeresni titeket – kacagott fel azzal a tipikus Jackson-nevetéssel. – Szóval azt ajánlom, hogy siessünk, és akkor talán lesz lehetőségem még ezzel a szépséggel – nézett fel barátnőmre, aki láthatólag teljesen elvarázsolódott a srác szavaitól – találkoznom. 

- Akkor siessünk – szólalt meg végre Mark is, aztán egy utolsót kacsintva, integetve indult el arra, ahonnan Jackson is jött, az emlegetett pedig kezet csókolt Momónak, majd ő is integetve szaladt a szőke barátja után, újfent a nyakába ugorva.

Kérdőn fordultam JinYoung felé, aki csak aranyosan elmosolyodott, majd hirtelen magához rántott egy újabb bizsergető ölelésbe. Amit sajnos későn fogtam fel, így csupán izmos hátára simítottam jobb kezemet, közben érezve, ahogy a fiú keze valamiért az oldalamnál matat. Ennek azonban akkor éppenséggel nem tulajdonítottam túl sok figyelmet, mert lefoglalt az, hogy újra éreztem a testét az enyémhez nyomódni.

- See you soon – suttogta még a fülembe, majd sietősen eltávolodott tőlem és a következő pillanatban már Markékkal sétáltak el a sötétben, ezzel magunkra hagyva minket a kihalt utcán. Mosolyogva fordultam barátnőm felé, akivel hosszú percek óta nem beszéltem, viszont, amikor arcára pillantottam, rémülten konstatáltam, hogy könnyes az arca.

- Hé, mi a baj? – öleltem magamhoz és bár ő magasabb volt nálam most mégis vállamba fúrta arcát.

- Csak boldog vagyok és még mindig nem tudom elhinni.

- Akkor less a karodra – toltam el magamtól mosolyogva, úgy figyelve, ahogy kikerekedett szemekkel nézi Jackson művét, majd könnyei újból elerednek és hirtelen ugrik újból a nyakamba.

- Szeretlek – nevetett vállgödrömbe, majd vigyorogva és bolondozva folytattuk utunkat két Bubble Tea-vel.