Szórakozás

Délután már a repülőtéren vártuk Momóval a barátnőnket, aki fél órán belül meg is érkezett. Egy hatalmas bőrönddel az oldalán, amit láthatólag elég nehezére esett húznia is így felváltva segítettünk neki. Miután taxiba ültünk, és felbaktattunk a hotelbe, ahol foglalt magának helyet, mindannyian az ágyra vetettük magunkat.

– Miért ilyen hatalmas ez a hotel? – nyöszörgött Momo.

– Hogy eltévedj – öltöttem rá nyelvet. – De milyen volt az út? – fordultam szőke barátnőm felé.

– Fárasztó, nagyon fárasztó – morogta.

– Akkor szerintem hagyunk pihenni, aztán holnap körülnézünk, oké?

– Aha – válaszolt, de nem úgy tűnt, mint aki teljesen felfogta, hogy mit mondtunk, így gyorsan
elköszöntünk, és magára hagytuk Virgillt.

– Van még valami programod mára? – néztem Momóra, miközben megnyomtam a lift hívó gombját.

– GD után kémkedni – vigyorgott, mire felröhögtem.

– Hülye, komolyabbra gondoltam.

– Ez épp elég komoly – hüledezett tettetett felháborodással, minek köszönhetően oldalba böktem. – Nooo! – kiáltott fel, és bevetődött a liftbe.

– Ez a jutalmad – kacsintottam rá vigyorogva.

– Igazán kedves – fintorgott.

Mikor leértünk, elköszöntünk a recepcióstól és felszálltunk a buszra. Amíg a buszon ültünk, elterveztük, hogy holnap hova fogunk menni, majd megölelve őt, leszálltam a járműről.
Otthon miután mindent elintéztem, már be is bújtam az ágyba, mert tudtam hogy holnap fárasztó napunk lesz. Reggel kipihenten keltem, annak ellenére is, hogy a telefon csörgése ébresztett.

– Igen? – szóltam bele, mert nem figyeltem, hogy ki hívott.

– 'reggelt! Virgill vagyok – hallottam meg vidám hangját a készülékben.

– Oh, szia – ültem fel az ágyban, majd kicsoszogtam a fürdőszobába.

– Mikor jössz? Momót már hívtam, ő egy fél óra múlva itt van.

– Én csak most keltem, ezért szerintem rám egy órát kell várnotok.

– Ajj, mikor feküdtél te le? – kérdezte.

– Korán, csak sokáig aludtam – vakartam a fejem szórakozottan.

– Kiakasztasz – morogta.

– Tudom – vigyorodtam el, mire szinte láttam, ahogy megrázza a fejét.

– Inkább készülődj – köszönt el, és letette a telefont.

Elég gyorsan összekaptam magam, és alig fél órával később már a buszra vártam. Egy órába se telt és megérkeztem. Kopogtam a hotelszoba ajtaján, ami pár pillanattal később kinyílt, és egy szőke hajjal tarkított személyt pillantottam meg.

– Végre – üdvözölt, majd kitárta előttem az ajtót, hogy bemehessek. Momo szokása szerint az ágyon terpeszkedett, amin ennyi év után már egyáltalán nem lepődtem meg.

– Hali – köszöntem neki is, és megálltam a hálószoba előtt.

– Szió~

– Na, akkor menjünk! Nem fetrengeni jöttünk – csaptam össze a tenyerem, és rájuk néztem. Momo nagy nehezen feltápászkodott az ágyból. Tudom, hogy imádja az ágyakat, ezért képzelem, milyen nehéz lehet megválni tőle. Virgill pedig már a cipőjét húzta fel.

Szinte egész nap a Han-folyónál sétáltunk mindenfélét megnézve és jó pár kávézót vagy cukrászdát kipróbálva. Aztán mikor már sötétedett újfent ellátogattunk a Banpo-hídhoz, hogy ne csak mi csodálhassuk. Természetesen szöszi barátnőnknek is nagyon tetszett a híd és maga a látvány. Amint elértük azt a pontot, ahol a fiúkkal találkoztunk, Momóval azonnal egymásra vigyorogtunk, majd elmeséltük az élményünket. Ő erre nem igazán tudott mit reagálni, de végül csak mosolyogva gratulált nekünk. Ezután már olyan fáradtak voltunk a sok gyaloglástól, hogy hívtunk egy taxit, és azzal mentünk haza. Megbeszéltük, hogy holnap délben találkozunk a hotel előtt és együtt elmegyünk valami kajáldába ebédelni.
Nem tudom, mi volt a neve az étkezdének, ahova beültünk, de nagyon ízlett mindhármunknak a kaja. Aztán azt terveztük, hogy bemegyünk egy kis boltba, mert Virgill szeretett volna szuvenírt venni a családjának és néhány barátjának. Miközben ő válogatott, nekem megint megcsörrent a telefonom. Komolyan mondom, hogy életemben nem csörgött még ennyit két hét alatt a telefonom… Mikor megnéztem a kijelzőt, kicsit megdöbbentem a néven, aki bizony egy idol volt.

– Szia, Shinwoo – szóltam bele kedvesen.

– Szia, Sarah. – Hallottam, hogy mosolyog. – Nem zavarlak?

– Barátnőimmel vagyok, de mondd.

– Lenne kedved találkozni holnap a bandával? – kérdezte, mire azonnal felkaptam a fejem, majd barátaimra nézve magamhoz intettem őket.

– Öhm, egy pillanat – fogtam le a hangszórót, majd a lányokhoz hajoltam. – Most beszélek Shinwoo-val…

– Az ki? – vágott közbe a szöszi.

– Egy idol, de majd elmondom – intettem le, és folytattam. – És azt kérdezi, hogy nincs e kedvünk találkozni az egész együttessel?

– Komolyan?! – kérdezte hitetlenül Momo.

– Aha – vigyorogtam –, csak gyorsan – sürgettem őket, mert nem akartam túlságosan megvárakoztatni a telefon másik végén lévőt.

– Persze hogy van! – vágta rá azonnal barna hajó barátnőm, aztán a szöszire néztünk.

– Aha – bólintott –, kíváncsi vagyok rájuk.

– Akkor mehettek – toltam el őket, és visszaemeltem a fülemhez a készüléket.

– Bocsi, itt vagyok – szóltam bele.

– Nem gond. Akkor mi a válaszod?

– Van kedvünk, de ugye jöhetnek a barátnőim?

– Persze – vágta rá –, de ugye nincsenek nagyon sokan?

– Nem – nevettem fel, mire Momo felém kapta a fejét –, csak ketten vannak.

– Akkor oké – válaszolt, majd hallottam, hogy valakik kiabálnak. – Bocsi, mennem kell – sóhajtotta, aztán még megegyeztünk, hogy holnap hol találkozunk. – Szia!

– Na, gyerekek, akkor lerendeztem – mentünk ki a blotból. – Holnap találkozunk velük – vigyorodtam el.

– Jupiii~

– Akkor most merre menjünk? – tettem fel a kérdést.

– Fagyizni – vágta rá a szöszi.

– Rendben – bólintottam, majd elindultunk keresni egy fagyizót.

Este megint csak fáradtan dőltem be az ágyamba, kifárasztott ez a nap is. Rengeteget mászkáltunk és már izomlázam volt. Azonban megnyugtatott a tudat, hogy holnap bizonyára nem fogunk ennyit sétálni, inkább csak ülni valahol és beszélgetni. Rettentően kíváncsi voltam már, hogy milyenek a fiúk és a lányok mit fognak reagálni. Aztán reménykedtem benne, hogy mindegyikük tud majd kellőképpen angolul, hogy mindannyian megértsék egymást. Végül is annyira nem volt nagy gond, mert ha valamit nem értenek, majd szívesen kisegítem őket. Előre vártam a holnap napot, így azt hiszem, nem meglepő, ha azt mondom: mosolyogva aludtam el.
Megint olyan dél körül találkoztunk a lányokkal a hotel előtt, onnan pedig együtt indultunk el a megbeszélt helyre. Amikor odaértünk már messziről észrevettük a bandát, mert néhány fan igencsak visítozott körülöttük. Amikor Shinwoo észrevett minket, azonnal megbökte a mellette lévő tagot –, aki mellékesen Sandeul volt – és elindult felénk.

– Sziasztok – köszönt a szemüveges, mire szélesen elmosolyodtam, és a többiek felé fordulva meghajoltam.

– Heló – köszöntek barátnőim is és itt örültem, hogy Virgillnek is megtanítottunk néhány szót koreaiul.

– Örülök, hogy találkozhatunk – mondta JinYoung kedvesen, aztán a többiek is meghajoltak.

– Mindegyikőtök tud koreaiul? – kérdezte Shinwoo rám nézve.

– Nem – ráztam a fejem, és a szöszi felé fordultam –, Virgill nem.

– Ó, akkor – kezdte Sandeul, és a szöszihez lépett. – Szia, Lee Jung Hwan vagyok, de szólíts nyugodtan Sandeul-nak – mondta angoul.

– Én pedig Virgill – biccentett, majd a többi tag is bemutatkozott.

– Nem ülünk be valahova? – vetette fel az ötletet Baro, amire természetesen mindenkinek igen volt a válasza. A fiúk mutatták az utat, mert állításuk szerint ismernek egy nagyon jó kávézót, ahol enni is lehet. Elég sokan voltunk, ezért négyen – GongChan, Momo, Virgill és Sandeul – beültek a fal előtti székekre, mi pedig szembe velük. Baro kettesével adott étlapokat, mert csak négy volt. Még jó, hogy voltak képek is az italok mellé, mert csupán a nevekből nem tudtam választani. Miután mindenki sikeresen leadta a rendelést elkezdtünk beszélgetni.
Vagy két óra folyamatos társalgás és nevetés után úgy határozták a fiúk, hogy menjünk el valahova –, az pedig egy vidámpark szerűség volt, csak sokkal kisebb és nem kellett érte fizetni. Körülbelül negyed óra volt oda az út, de egyikünk se mondhatta, hogy unatkozott, mert Momo szinte egész végig Channie-vel beszélgetett, míg Virgill Baróval és Sandeul-al. Rám pedig JinYoung és CNU maradt. Hát, nem mondom, hogy nem örültem. Ugyan ki nem örülne, ha a biasával beszélhet? JinYoung elképesztően aranyos és törődő volt. Ugyan hozzám beszélt, mégis szinte egyfolytában a többieket figyelte, hátha valami hülyeséget csinálnak. Az is előfordult, hogy a vezető mindenféle figyelmeztetés nélkül ráugrott valamelyikük hátára, amin elég jól szórakoztunk a lányokkal. Na, és előbukkantak a yaoista gondolataim, miszerint JinYoung eléggé úgy viselkedik, mintha meleg lenne.

Mikor beléptünk a „vidámparkba” Momo és Sandeul azonnal visítórohamot kapott, hogy ők márpedig mindent ki akarnak próbálni. Erre a legtöbben a földön fetrengtünk a röhögéstől annyira hasonlóan viselkedtek. Annak ellenére, hogy az énekes három évvel idősebb a barátnőmnél. Miután kinevettük magunkat jöhetett az igazi szórakozás. Eléggé meglepődtem, amikor GongChan és JinYoung is elővette a gyerekes énjét és Momóval és Sandeul-al az élen futottak mindenfele. Döbbenten néztem Shinwoo-ra, aki csak legyintett, és lemondóan mondta, hogy ők mindig ilyenek. Aztán szöszi barátnőmmel és a megmaradt két taggal normál tempóban elindultunk utánuk, azonban ők már valami hullámvasút szerűségen ültek, és onnan kiabáltak nekünk, hogy siessünk már, mert mindjárt elindul a jármű. Erre összenéztünk, majd közös megegyezés alapján futni kezdtünk.

Végül estig ott szórakoztunk, aztán a fáradtság vetett véget a játékoknak. Sandeul és Baro visszakísérte Virgillt a hotelhez, míg a többiek minket. JinYoungtól nem vártunk mást, de azért mégis kicsit megdöbbentem, amikor mindkettőnek szorosan megölelt, majd CNU ingatva a fejét, elráncigálta a vezetőt. Komolyan, ki nem nézné az ember a fiúból, hogy ő a vezető…

St✩rlight

Reggel kicsattanó örömmel ébredtem – ne kérdezzétek, miért –, és miután fényt adtam a szobának, elővettem a kis füzetem, amiben ugyan lassacskán, de gyűlni kezdtek az autogramok. Kíváncsi vagyok, kié lesz a következő lapocska. Azon gondolkodtam, lehet megint kimozdulok a lakásból, nézelődök és nyitott szemmel járok, hogy észrevegyem az idolokat, de ezt a tervemet el is vethettem, amint szinte egymás után hívni kezdett nem is egy személy.

- Igen? – vettem fel az első zaklatóm.

- Sarah – hallottam meg anyukám hangját, mire elmosolyodtam. – Rég beszéltünk, már nagyon hiányzol. Milyen Szöul? Momóval sokat együtt vagytok? Pötty hogy viselkedik? Nem túl drágák az ottani dolgok? – halmozott el a kérdéseivel.

- Jól vagyok, anya. Ne aggódj! – nyugtattam meg már az elején, mert tudtam, hogy rettentően aggódik. Elvégre nem mindennap megy ki az ember lánya Ázsiába. – Remek a város, nagyon szép. Imádom, már most. Igen, sokat beszélünk és eddig találkoztunk is párszor. Tegnap elmentünk a Banpo hídhoz, gyönyörű volt. Majd küldök képeket – mondtam mosolyogva. – A cicus jól megvan, nem nagyon rendetlenkedik, szinte egész nap alszik. Az erkélyre szokott néha kiülni, szeret nézelődni. Valószínűleg érdekli ez a nagy nyüzsgés, ami éjjel-nappal folyik itt. És nem, nem annyira drágák, elfogadható áron vannak és bőven van pénzem, amiket az évek során megtakarítottam.

- Az jó, kicsit megnyugodtam, de akkor se költs felesleges dolgokra és nagyon vigyázz magadra meg Momóra! – ígértette meg velem.

- Rendben, úgy lesz – bólintottam széles mosollyal, majd elkezdett rezegni a telefonom. – Ne haragudj, anya, de hívnak. Majd még beszélünk, puszi – köszöntem el, és fogadtam a hívást.

- Sármi! Szia! – hallottam barátnőm hangját. És nem, ő nem Momo.

- Neked is, Virgill – mosolyodtam el. – Mizujs?

- Holnap indulok Szöulba, szóval készülj fel, Momót már hívtam – vigyorgott.

- Jaj – örültem meg én is –, akkor felkészülök.

- Úgy legyen. Aztán nem az utolsó pillanatban rendet csinálni! – figyelmeztetett, mire felnevettem.

-Vettem – tisztelegtem, amit tuti a telefonból is hallott. – Na, akkor majd kimegyünk a reptérre érted – köszöntem el.

-Okés, szia.

Alig hogy letettem a telefont újfent megszólalt.

- Igen? – szóltam bele.

- Szia Sarah, HongBin vagyok.

- Hongbin… – hökkentem meg. – Szia.

- Nem zavarok? – kérdezte óvatosan.

- Dehogy – ráztam meg a fejem.

- Rendben, akkor lenne kedved találkozni?

- Ö, persze – nyögtem pár pillanat múlva.

Azért igenis meglepő, hogy egy idol elhívjon valahova. Ezt nem lehet megszokni… Mindenesetre örülök, hogy gondolt rám, és felhívott.

- Okés, akkor hol találkozzunk? Vagy egyáltalán merre laksz? – kérdezett folyamatosan, mire neki is elmondtam a címem.

- Oh, eléd megyünk, és akkor onnan majd kitaláljuk, hogy mit csináljunk, oké?

- Jó – bólintottam –, de miért többes számban mondtad? – ráncoltam a szemöldököm.

- Jaj, elfelejtettem mondani – hallottam, hogy csattant valami, nyilván homlokon ütötte magát. – Hyuk is jön, nem baj?

- Dehogyis – vágtam rá rögtön. – Én csak örülök, ha mással is találkozhatok – mondtam halkabban.

- Akkor jó, majd csöngetek, vagy felhívlak, ha odaértünk hozzád – köszönt el.

- Rendben, szia – tettem le a telefont, majd kifújtam egy már rég benntartott levegőt. Nem tudom, mióta nem fújhattam ki, de mindegy.

Miután rendbe szedtem magam, adtam enni a cicusnak, majd beledobáltam minden szükséges dolgot a táskámba, és hallottam is a csöngőt. Gyorsan felhúztam a szandálom, vetettem egy utolsó pillantást a tükörbe, végül pedig bezártam az ajtót. Mikor leértem, szemben velem megláttam HongBint és Hyukot. A szívem megint csak őrült tempót kezdett felvenni, és nagyon közel voltam ahhoz, hogy sikítozni kezdjek. De türtőztettem magam. Azért mégis csak milyen lenne már rögtön az első találkozásnál – mármint Hyukra gondolok – leégetni magam… Eléggé ciki.

Na, de térjünk vissza az életbe. HongBin mosolyogva integetett, és köszönt, míg Hyuk csak zavartan elmosolyodott, és valamit mondott, de nem értettem tisztán, mert túl halkan beszélt.

- Sziasztok – üdvözöltem őket egy kisebb meghajlás kíséretében, majd felnéztem rájuk. Mert igen, nagyon magasak voltak. Főleg Hyuk, maknae létére. De hát akkor mit mondok majd Zelóra, ha élőben látom? Mindegy, most nem ő van itt… – ráztam meg a fejem, hogy kiűzzem a gondolatokat. – Sarah vagyok – nyújtottam a kezem a fiatalabb fiú felé, mire ő elfogadta, és ő is bemutatkozott.

- Örülök, hogy megismerhetlek – mosolygott rám, miután elengedte a kezem. – HongBin mesélt rólad.

- Igen? – lepődtem meg, és félszemmel az idősebbre sandítottam. – És mit mondott?

- Hogy túlságosan szép vagy – nevetett fel, mire enyhén eltátottam a szám, és HongBinra néztem.

- Komolyan ezt mondtad? – kérdeztem tőle, ő pedig zavartan elnevette magát, majd bólintott. – Jézusom…

- De hát ha egyszer igaz?! – „háborodott” fel.

- Azért mondhattál volna mást is – kerültem ki a választ.

- Mondott még – szólt közbe SangHyuk. – Hasonlókat – vigyorodott el, mire társa meglökte értelemszerűen azért, hogy fogja be. A fiatalabbik erre csak nevetett.

- Na, jól van – tettem fel a kezem –, fejezzük ezt be, és induljunk el.

- Támogatom az ötletet! – helyeselt azonnal a legidősebb.

- De akkor hova megyünk?

- Öhm, arra – mutatott egy irányba Hyuk.

- És ott mi van? – húztam fel a szemöldököm kérdőn.

- Hát… – habozott – sok minden! – Furán néztem rá.

- Okééé, menjünk – ráztam meg a fejem, és HongBin mellett haladva a maknae után indultunk.

Végül a Han-folyó mellett sétálgattunk, és egy csomó mindent meséltek különböző dolgokról, amikre kíváncsi voltam. Aztán amikor megláttam a Vivát –, amit mindig is meg szerettem volna egyszer nézni –, azonnal elkezdtem mutogatni, hogy menjünk oda. Erre persze elkezdtek röhögni, de eleget tettek a kérésemnek, és odavezettek. Azonban mielőtt beléptünk volna két oldalról karon fogtak, és úgy mentünk tovább. Enyhén szólva meglepődtem, hogy minden előbbi figyelmeztetés nélkül ezt csinálták, de különösebben nem zavart. Végül is… kit zavarna? Hülye lennék ellenkezni. Ha már koncertre nem jutottam el, nem készíthettem fotót velük, akkor itt, Szöulban, élőben.

Kívülről és belülről is nagyon tetszett. Kíváncsi volta, hogy néz ki ez az egész. Aztán Hyuk kijelentette, hogy ő éhes, ezért kerestünk valami szimpatikus éttermet – mert a fiúk ragaszkodtak hozzá, hogy étterem legyen. Nekem pedig természetesen akkor jutott eszembe, hogy mosdóba kell mennem, amikor beléptünk az étterembe. Hyuk sóhajtott egyet, majd mondott valamit HongBinnak, és elindult ülőhelyet keresni. Ezalatt az idősebb megfogta a csuklómat, és húzni kezdett maga után. Miután elvégeztem a dolgomat, mehettünk is vissza. Azonban amint beléptünk az ajtón meglepő dolog történt...

Tátva maradt a szám, ahogy megpillantottam, hol ül Hyuk. Sőt, lehet hogy a padlót súrolta az állam, mert arra eszméltem fel, hogy HongBin gyengéden becsukta a számat. Még mindig döbbenten felé fordultam, de ő csak mosolygott – úgy, mint aki tud valamit. És tuti, így is volt. A fiú mögém állva, a vállamnál fogva előrébb kezdett tolni, majd leültetett egy üres székre, ő pedig a bal oldalamon foglalt helyet. Még mindig sokkos állapotban néztem körbe a teljes bandán, akik vigyorogva néztek rám. Azt hittem, menten leszédülök a székről és lehet, hogy ez is történt volna, mert azt vettem észre, hogy N halkan nevetgélve visszatolt a helyemre. Tulajdonképpen most majdnem beleájultam az ölébe… Te jó ég…Ez tiszta ciki. Éreztem, hogy ég az arcom, majd lehajtva a fejemet, egy elnézést motyogtam, mire a leader csak nevetve megveregette a vállam, és azt mondta, hogy semmi gond.

Mikor egy kicsit magamhoz tértem, megcsapkodtam az arcom, majd – amennyire tudtam az asztaltól – meghajoltam, és köszöntem nekik, amit viszonoztak.

- Sarah vagyok – mutatkoztam be, miközben gyorsan végignéztem rajtuk.

- Örvendek – bólintott a mellettem ülő. – Minket meg nyilván már ismersz – mondta N vigyorogva.

- Persze, ez csak természetes – mosolyodtam el, majd elvettem az étlapot. Azok az ismeretlen kaják...

- Öhm – fordultam HongBinhoz, mire ő rám mosolygott. Uh, meghalok ettől a mosolytól… – Segítenél ételt választani? Még nem ismerem az itteni kajákat, nem tudom, miből állnak.

- Persze! Valami ötlet, amit szeretnél enni? – kérdezte, aztán egy bő öt perc múlva már le is adtuk a rendelést.

- És mit csinálsz itt Szöulban ilyen fiatal létedre? – nézett rám Ravi. – Tanulni jöttél, nyaralni, vagy valami teljesen különálló?

- Egy évre jöttem – kezdtem mosolyogva –, lényegében azért, hogy ha hazamegyek, akkor le tudjam tenni a felsőfokút koreaiból. Meg ugye, hogy koncertekre járjak.

- Haha – vigyorodott el N azzal a szokásos nézésével –, miért is nem gondoltunk erre? – tette fel a költői kérdést.

- És nem mesélnél magadról egy kicsit, hogy ne csak HongBin ismerjen? Röviden a fontosabb dolgokat elmondod? – folytatta a jobb oldalamon ülő.

- De, miért is ne? – vontam meg a vállam.

- Szóval – kezdtem bele –, Magyarországról származom, 19 éves vagyok és három nyelven beszélek egyelőre középfokon és egyet most tanulok. Van egy húgom és egy cicám, aki jelenleg is velem lakik. Öhm… szeretem a K-Popot – ahogy azt már láthattátok –, Japánt és Dél-Koreát. Nem tudom, még mit mondhatnék – néztem rájuk.

- Milyen nyelveket említettél? – szólalt meg Ken. Csodálkozom, hogy eddig kibírta.

- Angol, japán, koreai és spanyol – soroltam.

- Wow! – nyújtotta el az o hangot az előttem szóló.

- Én is hasonlóan reagáltam – vigyorgott HongBin.

- Hát, erre máshogy nem is igazán lehet – nevetett Ken.

Amikor kihozták az ételeket, Ravi és N azonnal rávetették magukat, HongBin pedig ahogy észrevettem eléggé örült a spagettijének. Nem tudom, hányszor eszik egy héten tésztát, de fura, hogy még nem unta meg. Miután jóllaktunk a fiúk kifizették a számlát, mert Leo elmondása szerint nem fizethetem én. Csak ennyivel érvelt, de ahogy nézett hozzá, azonnal bele is egyeztem.

Mikor kimentünk N és Ravi között mentem, és valamelyikük minden második percben belém kapaszkodott, amitől egyszer annyira megijedtem, hogy hátraestem és természetesen volt valaki mögöttem – mondjuk tény, hogy az egyik tag, Leo volt az –, de amikor felsegített, én pedig felnéztem rá megint meghökkentem. Még mindig ijesztőnek tartom a kifejezéstelen arcával és szemeivel. Mivel nem akartam, hogy valamit tegyen velem – nem mintha tett volna, de na… –, ezért meghajoltam, miközben sűrűn elnézést kértem. Ő erre csak halványan elmosolyodott. Elmosolyodott! Érted, elmosolyodott! Ezután meg majdnem dobtam egy hátast, de türtőztettem magam, mert azért mégis csak hogy nézett volna már ki az. A srácok tuti kiröhögnének ennyi szerencsétlenkedés után.

Végül visszaálltam a két fiú közé, és folytattam a beszélgetést. Igazán kedvesek voltak, mert mindegyiküktől kaptam autogramot, ráadásul N még jó szorosan meg is ölelgetett. Konkrétan nem akart elengedni, de aztán Hongbin lelökte rólam, mire a leader gonoszan ránézett, és elkezdte üldözni őt. Szegénykém össze-vissza futkosott, majd Ken megelégelve a helyzetet valahogy rájuk szólt, amire abbahagyták. Persze Hakyeon továbbra is figyelte a mosolygós drágát ilyen tipikus n-tekintettel. Mikor már nem voltunk olyan messze az utcámtól, elköszöntem a többiektől – N megint megölelgetett, csak most már Ken is csatlakozott hozzá. Hongbin ezután mosolyogva hazakisért, mert nem akarta, hogy egyedül menjek ilyenkor. Az ajtónál annyira aranyosan nézett azokkal a kis gödröcskéivel, hogy muszáj volt magamhoz ölelnem. Szerintem meglepődött, de aztán visszaölelt.

Banpo híd

Reggel arra ébredtem, hogy nem bírok megmozdulni. Mikor kinyitottam a szemem – és megvártam, hogy lássak is valamit –, megtapasztalhattam, hogy barátnőm egyik lábát átvetve rajtam, karjaival meg engem ölelve, békésen alszik. Mintha valami plüssmaci lennék… – sóhajtottam fel. És ekkor eszembe jutott egy rendkívül jó, azonban enyhén ördögi ötlet. Elvigyorodtam, magamban beállítottam egy férfi hangot, a füléhez hajoltam, és koreaiul belesuttogtam: – Jó reggelt, cicám!

(engem vagyis Sarah-t tessék a maci helyébe képzelni xDD)

Azonnal kipattantak a szemei, majd ijedten nézett az arcomra, miközben kapkodta a levegőt. Kitört belőlem a röhögés a fejét látva.

– Ez nem vicces – duzzogott. – Komolyan azt hittem, GD az – folytatta tovább.

– Tudom – vigyorogtam rá –, azért csináltam.

– Gwaa, gonosz vagy – vágta hozzám a párnáját, amire felnevettem és kikeltem az ágyból.

– Hé, hova mész? – nézett rám.

– Reggelit készíteni – pillantottam rá, miközben felemeltem az épp lábamhoz dörgölőző cicát. – Te is éhes vagy? – kérdeztem tőle, a cicus pedig leugrott a kezemből, és leült a tálkája elé. – Haha, úgy látom igen.

Miközben ettük a fini rántottát, Szöulról beszélgettünk, hogy milyen „naagy és szép” város. (Ezek az értelmes beszélgetéseink xDD)

– Én is akarok találkozni CNU-val! – nyafogott fel hirtelen. – Irigy vagyok, mindig te celebkedsz.

– Hát – nyeltem le a számban lévő falatot –, a celebeknek ez az életük – vigyorogtam rá. – És még nem is vagyok DaeHyun felesége – kacsintottam.

– Uuu, tényleg GD is ott van még – csillant meg a szeme. – Oké, megnyugodtam – vigyorodott el ő is.

– Azéér. De majd megkérdezem Shinwoo-t, hogy te is jöhetsz-e velem, jó?

– Ühüm! Úgy szejetlek – ölelt át, mire nevetve visszaöleltem.

– Amúgy mikor jön Dreja és Virgill? (ejtsd: virdzsil)

– Nem tudom, aszondták, majd valamikor beugranak – rántotta meg a vállát.

– Beugranak… – hümmögtem. – Hát, oké.

– Amúúúgy – kezdte, mire ránéztem –, van kedved elmenni megnézni azt a folyót?

– Milyen folyót? – ráncoltam a szemöldököm, mert ötletem se volt, mire gondolhat.

– Tudoood, azt a folyót – folytatta ugyanúgy.

– De miiilyen folyót?! – idegeskedtem.

– Tudoood, az a színes – mondott végre valami értelemeset.

– Jaaa – fogtam fel, hogy miről beszélt eddig –, az a B betűs – mondtam okosan.

– Igen, az – röhögött. – De mi is a neve?

– Őőő – gondolkoztam, mert nem akart eszembe jutni, pedig itt van a nyelvem hegyén… – Banpo! – kiáltottam fel hirtelen, aminek az lett a hatása, hogy szegénykém megijedt, és majdnem felborult a székkel együtt.

– A szívbajt hoztad rám, te gyerek! – nézett rám elhűlve.

– Bocs – vigyorogtam. – De visszatérve a hídra… inkább estefele menjünk, hogy még szebb legyen.

– Oké, de addig mit csináljunk?

– Sétáljunk vaaagy…

– Fangirlködjünk – vigyorgott ezerrel, amin nem tudtam nem nevetni.

– Okés – vettem elő a laptopot, és letelepedtünk az ágyra.

Nos, innentől kezdetét vette a több órás „foglalkozás”, amit csak kaja, innivaló, vécé és a macska miatt szakítottunk néha meg. Ja, meg anya egyszer hívott, hogy hogy vagyunk. Mellékesen elmondom, hogy néhányszor leestünk az ágyról, mert annyira nevettünk, vagy visítottunk. Egyik példa erre: DBSK - Mirotic 

Valamikor délután úgy döntöttünk, most már mehetnénk.

– Hallod – kezdte felém fordulva Momo –, nincs kölcsönbe néhány ruhád? Csak mert nem akarom a tegnapiakat felvenni.

– De, gyere – nyitottam ki neki a szekrény, hogy keressen valamit.

Miután mindketten összeszedtük magunkat, elindultunk a híd felé. Útközben feltűnően megbámultuk az embereket és eldöntöttük, hogy jó páran úgy néznek ki, mint az idolok. Mikor megpillantottuk a célunkat, eltátottuk a szánkat, és egy hosszú „aaa”-t hangoztattunk csodálkozásunk lévén.

Gyönyörű volt, pedig még nem is volt teljesen sötét. Azok a fények elképesztő látványt nyújtottak a szökőkutakkal együtt. Amint felléptünk a hídra, egyszerre kezdett csillogni a szemünk.

– Teljesült az egyik álmunk – suttogtuk meghatódva, tökéletesen egyszerre.

– Már csak az kéne, hogy GD is itt legyen és együtt sétálhassak vele – ábrándozott aranyosan, mire én elmosolyodtam.

– Nekem meg DaeHyun – kezdtem én is.

– De nem baj – fordult felém –, már az is elég, hogy együtt vagyunk itt. Boldog vagyok, hogy a barátnőmnek tudhatlak ennyi év után is – mosolygott szeretetteljesen rám.

– Jaaaj, Momo – érzékenyültem el –, én is örülök! – öleltem át szorosan.

– Haha – viszonozta az ölelésem. – Puszit is kapok? – vigyorodott el, miközben kicsit eltolt magától, hogy rám tudjon nézni.

– Há', persze! Amit csak akarsz – nevettem.

– De most komolyan – kezdte tényleg komolyan. – Kérek pusziiiiiiiiiiit! – visította, mire néhányan felénk fordultak, de miután megállapították, hogy csak két idióta szórakozik, folytatták a tevékenységüket.

Igen, valószínűleg tényleg idiótának néztek minket az emberek, hisz nem szokványosan viselkedtünk. Mondhatni a korunkat megtagadva vihorásztunk, mint a kisgyerekek. De különösebben nem zavart. Különböztünk tőlük, a saját világunkban éltünk a képzeletbeli – vagyis igazi, csak ugye nem tudnak a létezésünkről – Oppáinkal.

– Ha nem visítasz, akkor kapsz – vigyorodtam el.

– Gwaa, akkor nem visítok – szorította össze a szemét még mindig szélesen mosolyogva. – Naa, légysziiii~

– Jól van, jól van – tettem fel a kezem megadva magam, majd egy puszit nyomtam a bal arcára.

– Aaa – fogta két keze közé az arcát, és láttam, hogy átlépett fangirl módba –, ha ezt GD csinálta volna…! – Szegénykém, szenvedett.

Körül néztem, hátha valami iszonyú nagy véletlen folytán nincs e itt a srác, de sajna nem vettem észre. De! Valaki mást igen. Pontosabban két személyt. Tátva maradt a szám döbbentemben. Nem tudtam hinni a szememnek. Komolyan, már csak arra tudtam gondolni, hogy ez a Sors. Még mindig nyitott szájjal figyeltem a két alakot –, akik már majdnem a közelünkben sétáltak el nevetgélve –, és megböködtem barátnőmet. Ingerülten fordult felém, mert a bordája közé böktem az ujjammal, ami nem lehetett kellemes érzés, de egy mozdulattal leintettem.

– Azt figyeld – mutattam a fejemmel a két fiú irányába.

Követte a tekintetem az irányba, majd neki is elnyílt a szája, szemei nagyobbak lettek, és azt hiszem egy pillanatra elfelejtett levegőt venni.

– Úristen! – kapkodta a levegőt, miközben le sem vette a szemét a srácokról. – Azok komolyan az Infinitések? – nyögte ki.

– Igen – bólintottam ránézve.

– Mamiii – visított majdnem fel –, menjünk oda, menjünk oda hozzájuk! Aaa, beszélni és aláírást akarok tőlük! – ugrándozott a kezemet rángatva.

Nem kellett kérlelnie, mert én is pont ezt terveztem. Egymásra néztünk, majd sietős léptekkel eléjük álltunk. Meglepődtek, hogy ilyen hirtelen megjelentünk előttük ez az arcukon is tisztán látszott. Egy pillanatra ránk tört a sikítozás – természetesen csak magunkban –, majd észbe kapva megráztuk a fejünket, és szólásra nyitottuk a szánkat.

– Ne haragudjatok – kezdtük egyszerre koreaiul, mire elnevettük magunkat.

– Kaphatnánk aláírást tőletek? – folytatta Momo. – Nagyon szeretünk titeket és…

– Imádjuk, ahogy táncoltak – segítettem ki. – Valami elképesztőek vagytok! És a hangotok…! – ömlengtem tovább.

– Meg a kinézetetek…! Uh, fangörcs – pillantott rám barátnőm, mire felnevettem.

– Nálam is.

– Haha – kezdtek el hangosan nevetni a fiúk. – Szórakoztatóak vagytok – mosolyodott el SungJong, mire majdnem elolvadtuk. Úristen, az a hang, meg a haja…!

– Van valami papírotok – nézett ránk SungYeol –, amire tudunk írni?

– Persze – vettem elő a kis füzetem, majd két külön oldalt odaadva aláiratattam velük, hogy Momónak is legyen egy „másolata”.

– Nagyon köszönjük! – hajoltunk meg barátnőmmel boldogan.

– Szívesen tettük – mosolyogtak ránk. Ahw, szuper édesek együtt!

– Van kedvetek sétálni velünk? Úgy se tudtuk, mit csináljunk – mondta SungJong.

– Dehogynincs! – vágtuk rá újfent tökéletesen egyszerre a választ. Ezen újból felnevettek. Legalább látjuk őket boldogan – gondoltam magamban, és elmosolyodtam.

– Akkor irány! – mondta vigyorogva Sungyeol, és átkarolta barátja vállát.

Még vagy két órán keresztül sétáltunk mindenfele, beszélgettünk fura dolgokról és rengeteget nevettünk. Ráadásul, mielőtt elköszöntünk énekeltek is nekünk egy keveset. Hát, mit ne mondjak, Momóval majdnem meghaltunk. Élőben láthattunk énekelni két idolt, akik csak nekünk daloltak! Úristen, nem hiszem el… 

Látogatás

– Igen? – vettem fel a telefonom, miközben az ölemben alvó csöppséget simogattam.

– Én vagyok az – szólt bele egy ismerős hang –, CNU.

Amint kimondta a becenevét, kihagyott egy ütemet a szívem, majd gyorsabbá vált. Felhívott – ismételtem magamban. – Tényleg felhívott egy idol!

– Áh – vidultam fel –, szia!

– Akkor most ráérsz? Tudnánk találkozni?

– Persze! – mosolyodtam el, amit ő ugyan nem látott, de szerintem tudta, hogy mit csinálok. – Hova menjek? – tettem le a kanapéra a cicát.

– Öhm, merre is laksz? – kérdezte, én meg elmondtam, milyen utcában.

– Ó, akkor a közeledben lévő parknál. Három utcára van tőled – mondta meg az útvonalat.

– Köszi, akkor egy fél óra múlva? – mentem be a fürdőbe, és előszedtem a sminkjeimet.

– Ott leszek – Hallottam a hangján, hogy mosolyog.

– Akkor szia! – köszöntem el, és letettem a telefont a pultra.

Gyorsan elintéztem a fürdőszobai dolgokat, majd magamra kaptam egy fehér sortot, meg egy világoskék ujjatlant, az egyik napszemcsim és egy szandált. A hajamat meg lófarokba kötöttem és kész is voltam. Bezártam az ajtót, és elindultam a park fele. Tényleg közel volt, lehet esténként ki fogok jönni ide sétálni, vagy futni. Amint odaértem, a szememmel keresni kezdtem CNU-t, de ő integetve magára vonta a figyelmemet, úgy hogy gyorsan odamentem hozzá, és leültem mellé a padra.

– Szia – köszöntettem, mire hasonlóan cselekedve biccentett egyet. – Késtem?

– Dehogy – rázta meg a fejét mosolyogva –, csak hamarabb jöttem.

– Oh, akkor oké – dőltem hátra, és szemlélni kezdtem az embereket.

– Uhm – kezdte megköszörülve a torkát, mire felé fordultam –, akkor mivel felismertél azt jelenti, hogy szeretsz… minket? Az együttesünket? – nézett rám.

– Persze – mosolyodtam el, és az égre néztem –, az elsők között voltatok, akiket megismertem. Nagyon szeretem a zenéteket, meg a hangotokat – néztem vissza rá.

– Hű – vigyorodott el. – Örülök, hogy találkoztam veled.

– Én is, hidd el.

– Szóval…

– Szólíthatlak Shinwoo-nak? – vágtam a szavába, mire megakadt, de lustán bólintott.

– Igen. Szóval – kezdett újra a mondatába –, miért jöttél Szöulba?

– Mert szerettem volna, ha jobban megtanulok koreaiul, hogy koncertekre mehessek, itt Dél-Koreában és hogy találkozhassak számos kedvencemmel – kacsintottam.

– Áhá – nyújtotta el az á-t –, és kikkel szeretnél találkozni?

– Veletek, a B.A.P-vel, VIXX, Infinite, Nu'est és még számos bandával.

– Haha – nevetett fel –, remélem sikerül.

Ajj, annyira aranyos, ahogy mosolyog, hogy nem igaz! – visítoztam magamban. Szükségem van Momóra, ezt már nem bírom épp ésszel. És mintha csak kívántam volna, elkezdett zenélni a telefonom. Shinwoo ijedten kapta fel a fejét, és elsőnek nem tudta, honnan szól az éneklés, majd az éppen elővett telefonomra nézett, és sóhajtva megrázta a fejét.

– Te jó ég, azt hittem a közelben elkezdett énekelni a B.A.P! – fogta nevetve a fejét.

– Bocsi – vigyorogtam rá, és felvettem a készüléket. – Igen? – szóltam bele, mire egy ismerős és oly’ szeretett hang válaszolt.

– Szió! – hallottam drága barátnőmet.

– Momo! – mondtam boldogan. – Miért hívtál? – kérdeztem magyarul, hisz csak nem fogok koreaiul beszélni azzal, aki szintén magyar.

– Hiányoztál, Sármiii – nyújtotta el az utolsó hangot.

– Haha – mosolyodtam el –, te is nekem.

– Átmehetek? – kérdezte hirtelen, és hallottam a hangján, hogy vigyorog.

– Öhm – néztem a mellettem kíváncsian figyelő fiúra, akinek pont abban a pillanatban szólalt meg a telefonja. Felnevettem.

– Mi az? – hallottam barátnőm kíváncsi hangját. – Min nevetsz? Van valaki veled?

– Igen, majd elmondom. Egy pillanat – néztem Shinwoo-ra, aki összevont szemöldökkel beszélt valakivel. Hallottam, hogy ideges, majd egy nevet mondott, mire kitágultak a szemeim. Azt mondta, hogy JinYoung! Ó te jó ég, vele beszél! Az egyik férjemmel! Úristen…

– Ne haragudj – fordult felém, miközben letette a telefont. – Most hívott JinYoung, hogy a menedzser behívott minket valamiért – sóhajtott fáradtan. – Bocsi – állt fel, majd szomorúan nézett rám.

– Semmi baj, majd máskor – mosolyogtam rá, és én is felkeltem.

– Rendben, viszont azt még meg kell jegyeznem, hogy jó a tokod – vigyorodott el, és a telefonomra mutatott. Felemeltem, és elnevettem magam.

 (Természetesen nem DaeHyun mutatja a telefont, de nincs másmilyen kép és a tok a lényeg. xD)

– Ja, ez. Igen, nagyon szeretem őket.

– Az látszik – vigyorgott továbbra is, majd észbe kapott. – Akkor én megyek – lépett hátra kényszeredetten – Még egyszer bocsi!

– Mondtam, hogy nincs harag. Menj csak – intettem kedvesen, mire ő köszönt, és elindult egyenesen. Egy darabig néztem, aztán, amikor eltűnt a tömeg között eszembe jutott, hogy Momo még mindig arra vár, mikor válaszolok neki. – Áh, ne haragudj! – emeltem a fülemhez a készüléket.

– Nem baj, de akkor átmehetek?

– Persze, gyere – indultam el haza.

– Rendben, akkor nem sokára ott vagyok! – nyomta ki, mire én elmosolyodtam.

Otthon megetettem a cicát, elraktam egy-két mosatlan edényt, majd csöngettek is. Amint kinyitottam az ajtót, hátra is estem, mert drága barátnőm úgy talált köszönteni, hogy a nevemet visítva a nyakamba ugrott. És persze, hogy nem tudtam megtartani magam, annyira hirtelen jött az ugrás, hogy még meglepődni se volt időm.

– Hülye vagy? – néztem rá nagy szemekkel.

– Moszt miér'? – kérdezte az ő szokott beszédstílusában, mire elkezdtem röhögni. Már hiányoltam ezeket a beszólásokat. Ó, de még mennyire!

– Semmi-semmi – vigyorogtam, és próbáltam lelökni magamról, de ő tovább terpeszkedett rajtam. – Szállj már le rólam.

– Ne mááár, olyan kényelmes vagy – vigyorgott ő is, és még jobban átölelt, mire nem bírtam tovább és kirobbant belőlem a röhögés. Momo pár pillanatig csak nézett, majd ő is csatlakozott hozzám, míg végül legördült rólam, és én fel tudtam állni.

– Hah – húztam ki magam, majd megjelent Pötty, és barátnőmhöz ment, aki kinyúlt érte, a hátára fordult, és úgy kezdett el gügyögni a cicának. – Okéé, hagylak titeket kettesben – indultam el a nappaliba.

– Ne hagyj iiitt – pattant fel Momo, és utánam sietve lehuppant a kanapéra macskával a kezében. – Szóval lehet mesélni – mondta azonnal, ahogy én is leültem.

– Nyugi vaaan – csitítottam –, csak lassan – nyújtottam el az utolsó szót.

– Na, de mondjad!

– Jó, akkor készülj fel! – néztem rá komolyan. – És inkább tedd le a macskát, félek, hogy baja esik…

– Miii? Miért? – kérdezte, de azért letette az állatot. 

– Szóval… Tegnap elmentem körülnézni, és találkoztam… – Hatásszünet. – CNU-val.

– Hogy miiiiiiii?! Nem viccelsz? – Megráztam a fejem, mire felállt a kanapén. – Ó, mami! – szorította össze a szemét. – Komolyan… találkoztál… CNU-val?! – tagolta lassan.

– Aham – bólintottam mosolyogva, aztán gyorsan folytattam. – Rá pár percre pedig Honbinnal.

– Miiiiiiiiiiii?! Ez most komoly? – nyüszített. – Nem hiszem el – rogyott le a kanapéra. – Aaa, irigy vagyok!

– Majd elintézem, hogy te is találkozhass CNU-val, ma is vele voltam, amikor hívtál.

– Ne mááár, mindjárt sírok – röfögött fel, mire elkezdtem nevetni.

– Ne sírj – mondtam továbbra is röhögve.

– De sírok – kontrázott rá, mire nem bírtam tovább, és nevetve leestem a kanapéról. Persze Momo jól kiröhögött, de miután ő is a földön találta magát, abbahagyta. De ekkor egymásra néztünk, és újból a földön vergődtünk.

Miután jól kiröhögtük magunkat, megkérdeztem hogy éhes-e –, mire természetesen igen volt a válasz –, vacsoráztunk és felajánlottam, hogy itt aludhat. Élt a lehetőséggel és miután adtam neki ruhát elment fürödni.Mikor mindketten végeztünk befeküdtünk a szerencsére két személyes ágyba, beszélgettünk még, majd elnyomott minket az álom.