2015. szeptember 6., vasárnap

I GOT7

Vigyorogva vettük meg a jegyünket egy angol nyelvű filmre, annak ellenére is, hogy az előbbi esőtáncuk miatt szinte alig maradt rajtunk száraz ruha, ezért úgy döntöttünk, leadjuk a dzsekinket, közben gyorsan kiszedve az értékeket belőle, amikor a kezembe akadt egy apró fecni, amit JinYoung csúsztathatott a zsebembe még az utolsó ölelésénél. Érdeklődve emeltem magam elé, hogy aztán meglepődve olvassam végig a pár soros üzenetet. Momo szintén kíváncsian hajolt a személyes szférámba, hogy aztán döbbenten formáljon „o” betűt ajkaival, ugyanis ez állt a lapon:

„A szerencsés IGOT7, aki ezt megtalálja; eltölthet két teljes napot a GOT7 dormjában egy barátjával együtt. Az alábbi számon hívjátok a menedzsert, a döntések után, hogy mindent időben egyeztessünk…”

- Úristen, ez honnan? És hogy? És úristen! – ugrándozott izgatottan barátnőm teljesen felpörögve az olvasottak miatt, miközben én még alig bírtam felfogni a látottakat, hisz’ ez annyira lehetetlennek tűnt. Hogy a lakásukba, ahol mind a heten élnek. Mi, rajongók bemehessünk és ott is aludjunk… Egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy ez lehetséges, ráadásul pont velünk történik meg. 

- Jó, ezt most tegyük félre – csúsztattam a sortom egyik apró zsebébe a papírt, hogy véletlenül se essen ki –, és vegyünk valami kaját, meg italt a filmre.

- Mindjárt kezdődik – indultam meg a pult fele, ugyanis már tényleg csak tíz percünk maradt a film kezdetéig és utáltam sötétben bemenni a terembe.

A film vicces volt, így jól szórakoztunk alatta, ráadásul, mire véget ért az eső is elállt. Miután kivettük a kabátunk, kiléptünk a hűvös utcára, hogy hazamenjünk.

- Szerinted most hívjuk fel őket? – fordultam barátnőm felé összehúzva magamon a vékony dzsekit. Hideg volt nyárhoz képest.

- Hívjuk – bólintott határozottan, aztán félreállva pötyögtem be a telefonszámot, amit aztán kihangosítva vártunk, hogy felvegye valaki. Izgatottan dobogó szívvel néztük a sötétben oly’ erősen világító képernyőt, miközben egymás kezét szorítottuk.

- Tessék? – szólt bele egy fiú hang, mire mindketten lefagytunk, hiszen ez egyáltalán nem a menedzserüké volt, hanem a vezetőjüké, JB-é. – Hahó?! – szólt bele újból a fiú, én pedig gyorsan észbe kapva nyitottam beszédre a szám.

- Izé, szia – nyögtem ki az első szót, ami eszembe jutott, mert természetesen abba nem gondoltam bele, hogy hogyan fogom köszönteni, ha az egyik tag veszi fel. – Sarah vagyok és mi… hát, megtaláltuk a meghívót, miszerint két napot tölthetünk a GOT7-nel. – Zavartan pislogtam barátnőmre, aki csupán csendben, bólogatva biztatott folytatásra, ezzel valamivel felszabadultabban folytattam a beszédet.

- Ó. Ó! – kiáltott fel a fiú másodszorra, ahogy felfogta a szavaimat. – Azt hittem, megint kiderítette valaki ezt a számot. Adom a menedzsert – mondta végül, majd még hallottuk, ahogy elkiáltja magát, és egy férfihang szólt bele a készülékbe, ami közel sem volt olyan kellemes hangzású, mint JaeBumé.

- Jó estét! – köszöntünk egyszerre barátnőmmel. – Remélem, nem zavarunk…

- Dehogyis, akár most rögtön meg is beszélhetünk mindent – mondta kedvesen, mi pedig azonnal helyeselni kezdtünk, amire halkan felnevetett a férfi. – Mikor lenne jó nektek?

- Öhm, igazából szinte bármikor – válaszoltam Momóra nézve, aki bólogatva vonta meg a vállát.

- Ha gondoljátok, akár holnap jöhettek is, mert a következő pár napban pont nincs semmi dolguk a fiúknak.

- Szívesen megyünk! – válaszolt vadul bólogatva barátnőm, mire felnevettem. Olyan gyerekes néha…

- Rendben, viszont van pár szabály. Örülnék, ha nem hoznátok mindenféle kütyüket, rejtett kamerákat, hogy lefilmezzetek minden kis centimétert a lakásban. Ne nyúlkáljatok a fiúk személyes tárgyai között, hacsak ők nem engedik meg és ne vigyétek el a ruháikat – fejezte be végül a nem is olyan durva szabályokat, hiszen ez alap volt. Nem csináltunk volna ilyet, akármennyire is szeretjük őket, mi sem szeretjük, ha turkálnak a cuccaink között engedély nélkül. Én kifejezetten utálom, ha szó nélkül fogdossák a cuccaim. – Azért mondom ezt most el, telefonon keresztül, mert én nem leszek ott jó pár napig és nem szeretnék semmiféle problémát. Értelmesnek tűntök a hangotok alapján, ezért próbálok megbízni bennetek…

- Természetesen betartjuk ezeket – válaszoltunk mosolyogva, ahogy a végére egészen normálissá vált a férfi hangja.

- Megtudhatom a nevetek és korotok? Tudom, hogy ez eléggé személyes kérdés, de muszáj tisztában lennem ezekkel a dolgokkal, hogy fel tudjam kicsit készíteni a fiúkat.

- Tizenkilenc évesek vagyunk, Momo és Sarah néven. Legalábbis ezt használjuk külföldi létünkre.

- Szóval nem is koreaiak vagytok?! – kérdezte döbbenten a menedzser, de egyáltalán nem felháborodottan, csupán kíváncsian.

- Magyarok – mondta Momo.

- Hű! Nem gondoltam volna, hogy valaha európaiak fognak menni a dormba. Mindenesetre, holnap délelőtt várnak titeket a fiúk itt… És ne felejtsetek ruhát hozni, ha már itt fogtok aludni! Természetesen nem a srácokkal együtt, ne aggódjatok.

- Köszönjük és jó éjszakát! – nyomtuk ki végül a telefont.

- Nem mintha nem aludnék szívesen a fiúkkal… - motyogtam magamnak, de Momo helyeslően bólogatott teljesen megértve érzéseimet. – Viszont szerintem most siessünk haza, hogy holnap frissen és szépen menjünk a GOT7-höz – szorítottam meg barátnőm kezét, amit még mindig fogtam, ám most hogy különböző irányba kellett folytatnunk az utunk, elengedtem.

- Bizony! Reggel kilenckor találkozunk a parknál?

- Igen – öleltük meg még egymást utoljára, aztán sietősen vettük hazafele az irányt, ahol gyorsan megcsináltam mindent, összekészítettem egy kis táskába minden szükséges cuccom, és cicámmal az oldalamon bújtam be az ágyamba, mikor is eszembe jutott az az elég nagy probléma, hogy mit csinálok kiscicámmal két napig.

Sietősen vettem magamhoz a telefonom, hogy aztán KakaoTalkon azonnal írjak is barátnőmnek ezzel az üggyel kapcsolatban.


Mit csináljak Pötyivel? QwQ

Jézus, tényleg! 

Hát, ha elég kaját raksz ki neki, akkor elvan, nem?
De, talán

Oké, akkor jó éjt~

Szépséges GOT7-ös álmokat~


Másnap reggel fél nyolckor izgatottan pattantam ki az ágyból, hogy miután cicámat megetettem el is kezdjek készülődni, mert tisztában voltam vele, hogy úgy se lesz jó az a ruha, amit először felveszek. Végül fél kilencre készen álltam, jó sok ennivalót kiraktam cicámnak, majd még utoljára belenéztem táskámba, hogy minden megvan-e, és útnak indultam a megbeszélt helyszín felé. Szokás szerint én érkeztem hamarabb és rá még kellett várni pár percet, annak ellenére, hogy ő közelebb lakik. De hát, megszoktam már az évek alatt.

- Bocsika a késésért – érkezett meg végül vigyorogva egy táskával az oldalán, amiben valószínűleg hasonló mennyiségű dolog volt, mint az enyémben. – Elfelejtettem felkelni.

- Akkor inkább induljunk, mert soha nem érünk oda és elszalasztjuk ezt a fantasztikus esélyünket, amit JinYoung drága adott nekünk azzal a kis papírral.

- Igaz, igaz – helyeselt bólogatva, aztán sietősen indultunk el a tíz percnyire lévő háztömbhöz, ahol becsöngettünk a legfelső emeletre – a tizedikre. Hevesen dobogó szívvel vártuk, hogy beleszóljon valaki és végre felmehessünk abba a lakásba, ahol még IGOT7 nem járt.

- Igen? – szólt bele egy mélyebb hang, amit először egyikőnk sem ismert fel. – Áh, Momo! Azonnal nyitom! – kiáltotta végül Jackson, mire felnevettem. Mindketten ugyanolyan idióták.

Izgatottan szálltunk be, aztán ki a liftből, majd hatalmasat sóhajtva szorítottuk meg egymás kezét, mielőtt bekopogtunk. Viszont a következő pillanatban ki is nyílt az ajtó, mi pedig rémülten ugrottunk hátra, barátnőm még aprót sikkantott is a hirtelen mozdulatra, majd észrevettük Jacksont és BamBamet az ajtóban.

- Izé, sziasztok – intettünk esetlenül, idétlenül vigyorogva, ahogy felfogtuk; két idol áll előttünk a saját lakásuk küszöbén.

- Gyertek be – invitált minket rögtön BamBam, Jackson pedig úriember módjára elvette tőlünk a táskákat, amiket valahova a nappaliban rakott le. Zavarban éreztem magam, amint beléptem a lakásba és megcsapott valami borzalmas cipőszag. Momóval egyszerre fintorodtunk el az erős, határozottan büdös lábszagra, majd sietősen léptünk be a nappaliba, hogy ne is szagoljuk tovább a bűzt.

- Jaj, ne haragudjatok, de van egy pár cipőnk, amiket nem tisztítottunk ki, JaeBum hyung nem szeret takarítani – grimaszolt a thaiföldi. – Azért remélem, nem olyan vészes a szag.

- Áh, persze, nem vészes – vigyorgott erőltetetten barátnőm, de még pont elkaptam, ahogy oldalra fordulva nyitja ki a száját, talán, hogy kiszellőztesse a lábszagot, ami beáramlott oda pár másodperc alatt. A szám elé kellett kapnom kezemet, hogy ne röhögjek fel rajta, mert akkor tuti lebukik. És amint elfordítottam fejemet, hogy ne lássák vigyoromat megpillantottam a GOT7 ommáját, nekem pedig abban a pillanatban kezdett őrült tempót diktálni a szívem, ahogy az aranyos mosolyát is észrevettem.

- JinYoung… - ejtettem ki önkéntelenül nevét, mire ő mosolyogva borzolt hajamba, közben alig észrevehetően simított végig csípőmön.

- Szia – szólalt meg végül, aztán szép lassan megjelentek – ugyan már, konkrétan kirohantak valahonnan – a többiek is, én pedig kénytelen voltam elszakítani pillantásomat a fiúról, hogy ajkamba harapva figyeljem, ahogy Mark azzal az angyali mosolyával integet nekem, mintha csak egy régi barát lennék. JB pedig azonnal üdvözül minket és kedvesen invitál minket a kanapéra, amire végül barátnőmmel együtt konkrétan le lettünk nyomva Jackson és BamBam által, akik be is ültek közénk, ami valamiért megijesztett hirtelen, hisz’ így egyáltalán nem voltam Momo mellett, aki viszont ilyenkor annyira lefagy, hogy szerintem el is felejti, hogy honnan jött. A vezető persze ezt azonnal észrevette, és a két fiút kirángatta közülünk, így aztán megkönnyebbülten csúsztuk szorosan a másik mellé, meg is fogva egymás kezét.


- Bemutatkoztok? – szólalt meg YoungJae most először, mire mindketten bólintottunk, Momo pedig elkezdte, miközben mellém Junior huppant le, barátnőm mellé pedig Mark. Bár tény, hogy előtte rendezett egy kisebb birkózást Jacksonnal és BamBammel, amit végül természetesen a rangidős nyert meg.

- Momo vagyok, tizenkilenc éves és magyar, tehát én nem beszélek igazán koreaiul, csupán angolul – vigyorodott el szokásosan a lány.

- Momo noona~ – visított fel BamBam, míg YugYeom és YoungJae normálisan, barátnőm pedig hangosan nevetett fel, nyakamba temetve arcát, hogy csak én hallhassam, amit fangirl állapotban motyog.

- Meg fogok halni ebben a két napban, annyira aranyosak~

- Hé, hé, ezt nekem csináld! – ugrott fel Jackson, majd egyszerűen Momo ölébe ült és ő hajtotta a lány nyakába az arcát. A mellettem ülő pedig abban a szent minutumban kezdett magyarul istenhez fohászkodni, annak ellenére, hogy nem volt vallásos. A fiúk pedig úgy kezdtek el röhögni – Jackson kivételével, aki boldogan húzogatta orrát fel-le barátnőm nyakán –, hogy a legtöbbjük le is esett a kanapéról, hogy aztán ott folytassák a röhögést. Boldogan nevettem fel én is, aztán el is akadt a hangom, ahogy megéreztem a mellettem ülő fejét a vállamon és pár centiről hallhattam a gyönyörű nevetését, ami felért… tulajdonképpen, semmihez nem ért fel. Nagyot nyelve próbáltam lenyugtatni zakatoló szívemet, ami sehogy sem akart sikerülni, így hagytam a fenébe és beszélni kezdtem, mintha semmi nem történt volna. Aha, persze, csakhogy a fiú még mindig vállamon nyugtatta fejét, csupán most már nem nevetett.

- Szintén tizenkilenc éves vagyok, magyar, csupán én viszonylag folyékonyan tudok beszélni koreaiul. A Sarah nevet használom külföldön – mosolyodtam el végül, aztán ajkamba harapva szorítottam meg barátnőm kezét, amint észrevettem, ahogy BamBam YugYeom ölébe ült vigyorogva.

- Köszöntelek titeket a dormunkban, már most tudom, hogy remek két napnak nézünk elébe! – kacsintott JB, mi pedig boldogan viszonoztuk a fiú mosolyát, ezáltal tökéletesen egyetértve vele, hiszen mi is pontosan így gondoltuk.

2015. augusztus 26., szerda

Az ölelés

Csupán pár nap telt el azóta, hogy Virgill hazament a rengeteg szórakozás után, mi pedig Momóval vagy együtt mászkáltunk a plázákban, sétálgattunk az ismeretlen utcákon, vagy különböző turista látványosságokat néztünk meg és bár a lábunk minden egyes nap végére borzasztóan fájt, mégsem hagytam volna ki semmiért sem, hisz az álmunk lassacskán, de biztosan kezdett valóra válni. Shinwoo–val már nem beszéltünk annyit, néha chateltünk, de a barátságunk nem lett erősebb, úgy, mint mondjuk Kennel, Hyukkal vagy Hongbinnal, aki bár még mindig flörtölt velem, már inkább csak szórakozott velem. Talán pont azért, mert észrevette, hogy nem fogadom úgy a közeledését, ahogy normál esetben tenném. Tényleg örömmel töltött el, hogy egy ilyen helyes, nem utolsó sorban híres idol és színész akart velem lenni, valamiért mégsem éreztem helyesnek, annak ellenére, hogy sejtettem; soha nem lesz még egy ilyen fiú az életemben. Én csupán naivan álmodoztam a B.A.P főénekeséért, akár egy tinédzser, holott tisztában voltam vele, hogy az esélye annak, hogy valaha is beszélhessek vele több percet alig lehetett pár százalék. Én mégsem… Mégsem tettem le arról az emberről, akit talán már betegesen szerettem hosszú évek óta.

Éppen azt ecseteltem barátnőmnek, hogy mennyire drága az itteni macskakaja, amikor szokásomhoz híven nekimentem valakinek. Igen ám, csakhogy ezúttal Momo is erre a sorsra jutott, így egymás mellett ültünk a szépséges seggünkön, úgy nézve fel a két fiúra, akik hozzánk hasonlóan döbbenten bámultak le ránk.

- Úristen – hallottam még barátnőm hitetlen hangját magam mellől. – Álmodom? – lassan fordultam a lány felé, pont elkapva, ahogy belecsíp az arcába, ezután pedig olyan szinten kezdett kikerekedni a szeme, hogy azt hittem, hallá változik. – Ez komoly?! – visította felém fordulva, amilyen halkan csak lehet, én pedig csak némán bólogattam, mert JinYoung pont abban a pillanatban nyújtotta felém a kezét, ezzel annyira dejavu érzést keltve bennem, hogy majdnem elbőgtem magam. Sőt, talán belül már rég sírtam. Remegve fogadtam el annak a srácnak a kezét, aki mondhatni, hogy a második ultimate biasom lett az évek során. Szemem sarkából pedig láttam, ahogy barátnőm ugyanezt teszi, csupán ő Mark kezét szorongatva, és észrevettem, hogy a hitetlensége ellenére örömkönnyek csillognak barna íriszeiben. Amint végre két lábon álltunk a biztos talajon Mark angolul kezdett hozzánk beszélni, ami igazából sokkal könnyebb volt mindkettőnk számára, mint a koreai.

- Are you alright? – kérdezte Junior is, ami miatt majdnem elolvadtam. Mindig is a gyengém volt a fiú angol kiejtése és igazság szerint megtisztelőnek éreztem, hogy angolul beszélt velem.

- Tudok koreaiul – mosolyogtam rá –, de igen, jól vagyok. – Látszott, hogy meglepődött, amiért beszélem az anyanyelvét, ahogy Mark is, amikor Momo megszólalt, bár ő lényegesebben kevesebbet tudott nálam, mégis ki az a K-Popper, aki nem tudja azt az egy mondatot, hogy "jól vagyok".

- Megölelhetlek? – kérdezte hirtelen Momo Marktól angolul, aki a kérdésre igencsak meglepődhetett, mert akkorára eltátotta a száját, hogy ha a húgom lettem volna, akkor belenyúltam volna.

- Persze – mondta végül a szőke hajú fiú némi habozás után, majd kitárta karjait, amibe barátnőm szinte azon nyomban vetette bele magát, ezáltal majdnem feldöntve Markot. Én csak nagy szemekkel bámultam őket, mert hát oké, hogy Momo szereti Markot, de hogy konkrétan a karjaiba ugorjon az első találkozásnál… Na, ezt tényleg nem hittem volna. Még mindig ezzel a kifejezéssel arcomon fordultam a nálam jóval magasabb fiú felé, aki egy huncut mosolyt villantott, aztán ő is kitárta kezét. És én itt gondoltam úgy, hogy én is megcsípem magam, hátha valamiért az én álmomban vagyunk, de döbbenten konstatáltam, hogy ez a hihetetlen igazság. Én pedig abban a pillanatban felejtettem el minden érvet, hogy miért nem ölelhetném meg ezt az aranyos fiút és ajkamat beharapva szorítottam magamhoz, ahogy csak tudtam. JinYoung nagyon magas volt számomra, így arcom mellkasába volt temetve. Úgy éreztem, ha most felemelem a fejem és szemébe nézek, akkor elsírom magam. Abban a pillanatban azt éreztem –, hogy annak ellenére, hogy egyikünk se ismeri a másik valódi énét –, bármit elmondhatok neki. Az az érzés egyszerűen megmagyarázhatatlan, mégis mindenek feletti. Tudtam és éreztem, hogy nem ez lesz az első találkozásunk.

Tulajdonképpen csak másodpercekig öleltük egymást, nekem mégis hosszú perceknek tűntek. Könnyektől csillogó szemekkel néztem a fekete hajú sötét, mégis csodaszép szemeibe. Szerettem JinYoungot, nem annyira, mint DaeHyunt, de szerettem, tiszteltem és imádtam azt a személyiségét, amit mutatott a kamerába. Világ életemben egy olyan barátról álmodtam, mint ő. Akartam, hogy valaki annyira figyelmes és kedves legyen, mint Park JinYoung. Meg akartam szólalni, beszélni és kérdezni akartam tőle, mégis értelmetlen dadogáson kívül más nem jött ki a számon. Junior kedvesen simította meg a hajam pont annyira, ahogy még nem kócolódik össze, aztán hátrébb lépett egy aprót, mire ijedten néztem rá. Megrémültem amiatt, hogy egyetlen mondat után itt hagy, nekem pedig nem volt bátorságom megszólalni az ölelése miatt. Aha, csakhogy az illata is rátett egy jó nagy adag lapáttal. Nem használt semmilyen kölnit, mégis életemben ez volt a második, hogy ilyen kellemes illatot éreztem egy srácon.

Gondolataimból az emlegetett személy nevetése rángatott ki, amire egyszerűen nem tudtam reagálni. Szeretem, ez oké, de nem igaz, hogy ennyire lefagyok egy biasom közelében. Annyiszor elképzeltem a találkozásunkat milliónyi helyen és lehetőséggel, mégis most a legsablonosabb találkozásnál nem tudok megszólalni.

- Csak kicsit fangörcs állapotban van – hallottam meg ezúttal Momo hangját, aki bizonyára Mark vagy JinYoung feltett kérdésére válaszolt enyhén röhögve. – Ez teljesen normális, ne aggódjatok, általában szokott beszélni, bár valljuk be, lényegesen kevesebbet, mint én, vagy bármelyik barátnőnk. Ő inkább a… – És itt fogtam be barátnőm száját, mert úgy éreztem, hogy a végén az összes személyes dolgomat kikotyogja.

- Oké, felfogtam – néztem rá szúrós szemekkel, ő viszont csak azzal a tipikus ezer wattos vigyorával nézett rám, amit Mark talán kicsit jobban megnézett, mint kellett volna. Sőt, hát valljuk be, Momo egész testét olyan szemekkel nézte végig, mint egy ragadozó állat. Tudtam, hogy a lány ebből valószínűleg semmit nem vett észre, ezért úgy döntöttem ezt később még el is mondom neki, csak hogy valamennyire szívathassam. – Aláírást is kaphatunk?

- Persze – mosolygott rám a magasabb, és elvette az aláírás gyűjtő füzetem, amiből pár pillanattal később felnézett rám. – Megtudhatom a nevedet? – Olyan szívdöglesztő mosolyt villantott újból, hogy össze kellett szorítanom a szám, nehogy felvisítsak.

- Sarah – mondtam végül végignyalva hirtelenjében kiszáradt számon. Az a fél perc, amíg odafirkantott valamit a most már több ezreket érő lapra pontosan elég volt nekem, hogy végigmérjem őt. A ruháit –, amik megint olyan egyszerűek, mégis aranyosak voltak, mint szinte mindig, amikor nincs fellépése, vagy valami felvétel – és a haját, amit most is egy sapka alá bújtatott, ezzel lényegében csak fekete frufruját megmutatva. Amint befejezte, odaadta a szőkének is a füzetet, ezután pedig mosolyogva fordult felém, és beszélni kezdett hozzám önszántából. Nem kértem meg. Ő. Saját magától szólalt meg. Sírni akartam, amiért végre találkozhattam ezzel az imádnivalóan kedves emberrel, akit annyira megszerettem az utóbbi időben, mint… mint MyungSoo-t. Vagyis L-t.

- Amerikai vagy?

- Nem, magyar – mosolyodtam el halványan, ahogy próbálta kitalálni a nemzetiséget, de hát, mennyi esélye van annak, hogy eltalálja, honnan származom. Elvégre annyi ember beszél már manapság angolul.

- Ne haragudj – nézett rám bűnbánóan, amit nem értettem. Ezért nem kéne bocsánatot kérnie. Valószínűleg észrevette értetlenségemet, mert mielőtt megszólaltam volna ő válaszolt a fel nem tett kérdésemre. – A magyar lányok gyönyörűek, ezért kértem bocsánatot, hiszen szép vagy, én mégis egy teljesen másik országot mondtam. – Ott és akkor nem bírtam tovább és kicsordult az első könnycseppem, bármennyire is erősen haraptam be alsó ajkamat semmit nem segített. Fuldokoltam abban a gyönyörben, amit Junior okozott a szavaival és legszívesebben bele is haltam volna, annyira elvarázsolt ezzel a csöpögős szöveggel. Romantikus alkat voltam, de nem ennyire. Most mégis… Ő mégis elérte, hogy a szívem gyorsabban kezdjen dobogni a megszokottnál. JinYoung pedig kedvesen törölte le azt az egy könnycseppet, aztán hirtelen ordítozni kezdte valaki a fiúk nevét, ezzel megszakítva a hirtelenjében kialakult filmekbe illően romantikus pillanatot. A fiúk hátrafordultak a hang irányába, majd mind a négyen érdeklődve figyeltük, ahogy egy szőke hajú, alacsony srác –, becses nevén Jackson – lohol felénk. Mark vigyorogva tárta ki a karját, amibe Jacks úgy ugrott bele, mint nem olyan régen Momo, azzal a különbséggel, hogy a fiú fel is döntötte az idősebbet, ezzel barátnőmből olyan röhögő görcsöt kiváltva, hogy le kellett guggolnia megkapaszkodni a lábamban, mint valami kismajom. Az alacsonyabb pedig kaján vigyorral emelkedett fel barátjáról, hogy aztán Momo elé üljön és perverz vigyorral az arcán kezdjen beszélni a lányhoz.


- Hát mi van, szépségem? – kérdezte angolul, mire barátnőm szerintem halmazállapotot váltott, ugyanis az ajkai remegni kezdtek és azzal a tipikus "mindjárt sírok, annyira meghalok" szemekkel nézett a fiúra, aki az egyik zsebéből előkapott egy alkoholos filcet, aztán kérdőn nézett Momóra, ezzel valószínűleg némán kérdezve, hogy megengedi-e a karjára firkálást. A sötét hajú pedig mi mást is válaszolt volna az igenen kívül, ezért pillanatokon belül egy olyan csodálatos aláírás meg még pár hangulatjel virított a fehér bőrén, hogy most már nekem kellett nevetnem rajtuk, ezáltal teljesen elfelejtve, hogy a biasom ott áll mellettem alig fél méterre, így akár tökéletes belátása is lehet a… hát, a számba. Mondjuk azért tény, hogy én soha nem röhögtem olyan teli szájjal, mint YoungJae, de na…

Reméltem, hogy nem a számát figyeli, ezért óvatosan fordítottam felé fejemet, így enyhén meglepett, ahogy a szemembe nézett. Vajon oldalról is a szemeimet figyelte? Viszont mikor már fél perce is engem bámult, akkor kezdett zavarba ejtő lenni a dolog.

- Mi az? – kérdeztem ajkamba harapva, aztán inkább hozzátettem: – Van valami az arcomon?

- Gyönyörűség van az arcodon, Sarah – mondta halkan, úgy hogy valószínűleg ne hallják meg a többiek, én mégis belepirultam. Olyan érzésem volt, mintha Park JinYoung a bókolásért született volna, ráadásul tök mindegy, hogy melyik nemmel flörtölt. Nem tudtam válaszolni, mert meghallottam Jackson újabb kurjantását, ezúttal azonban már Momo ölében volt a feje, akit úgy tűnt, nem kifejezetten zavar, talán inkább élvezte is a helyzetet.

- Jaebum hívott titeket, de nem vettétek fel neki a telefont, amiért elég dühös lett, én viszont jó gyerek hívén elszöktem megkeresni titeket – kacagott fel azzal a tipikus Jackson-nevetéssel. – Szóval azt ajánlom, hogy siessünk, és akkor talán lesz lehetőségem még ezzel a szépséggel – nézett fel barátnőmre, aki láthatólag teljesen elvarázsolódott a srác szavaitól – találkoznom. 

- Akkor siessünk – szólalt meg végre Mark is, aztán egy utolsót kacsintva, integetve indult el arra, ahonnan Jackson is jött, az emlegetett pedig kezet csókolt Momónak, majd ő is integetve szaladt a szőke barátja után, újfent a nyakába ugorva.

Kérdőn fordultam JinYoung felé, aki csak aranyosan elmosolyodott, majd hirtelen magához rántott egy újabb bizsergető ölelésbe. Amit sajnos későn fogtam fel, így csupán izmos hátára simítottam jobb kezemet, közben érezve, ahogy a fiú keze valamiért az oldalamnál matat. Ennek azonban akkor éppenséggel nem tulajdonítottam túl sok figyelmet, mert lefoglalt az, hogy újra éreztem a testét az enyémhez nyomódni.

- See you soon – suttogta még a fülembe, majd sietősen eltávolodott tőlem és a következő pillanatban már Markékkal sétáltak el a sötétben, ezzel magunkra hagyva minket a kihalt utcán. Mosolyogva fordultam barátnőm felé, akivel hosszú percek óta nem beszéltem, viszont, amikor arcára pillantottam, rémülten konstatáltam, hogy könnyes az arca.



- Hé, mi a baj? – öleltem magamhoz és bár ő magasabb volt nálam most mégis vállamba fúrta arcát.

- Csak boldog vagyok és még mindig nem tudom elhinni.

- Akkor less a karodra – toltam el magamtól mosolyogva, úgy figyelve, ahogy kikerekedett szemekkel nézi Jackson művét, majd könnyei újból elerednek és hirtelen ugrik újból a nyakamba.

- Szeretlek – nevetett vállgödrömbe, majd vigyorogva és bolondozva folytattuk utunkat két Bubble Tea-vel.