Szórakozás

Délután már a repülőtéren vártuk Momóval a barátnőnket, aki fél órán belül meg is érkezett. Egy hatalmas bőrönddel az oldalán, amit láthatólag elég nehezére esett húznia is így felváltva segítettünk neki. Miután taxiba ültünk, és felbaktattunk a hotelbe, ahol foglalt magának helyet, mindannyian az ágyra vetettük magunkat.

– Miért ilyen hatalmas ez a hotel? – nyöszörgött Momo.

– Hogy eltévedj – öltöttem rá nyelvet. – De milyen volt az út? – fordultam szőke barátnőm felé.

– Fárasztó, nagyon fárasztó – morogta.

– Akkor szerintem hagyunk pihenni, aztán holnap körülnézünk, oké?

– Aha – válaszolt, de nem úgy tűnt, mint aki teljesen felfogta, hogy mit mondtunk, így gyorsan
elköszöntünk, és magára hagytuk Virgillt.

– Van még valami programod mára? – néztem Momóra, miközben megnyomtam a lift hívó gombját.

– GD után kémkedni – vigyorgott, mire felröhögtem.

– Hülye, komolyabbra gondoltam.

– Ez épp elég komoly – hüledezett tettetett felháborodással, minek köszönhetően oldalba böktem. – Nooo! – kiáltott fel, és bevetődött a liftbe.

– Ez a jutalmad – kacsintottam rá vigyorogva.

– Igazán kedves – fintorgott.

Mikor leértünk, elköszöntünk a recepcióstól és felszálltunk a buszra. Amíg a buszon ültünk, elterveztük, hogy holnap hova fogunk menni, majd megölelve őt, leszálltam a járműről.
Otthon miután mindent elintéztem, már be is bújtam az ágyba, mert tudtam hogy holnap fárasztó napunk lesz. Reggel kipihenten keltem, annak ellenére is, hogy a telefon csörgése ébresztett.

– Igen? – szóltam bele, mert nem figyeltem, hogy ki hívott.

– 'reggelt! Virgill vagyok – hallottam meg vidám hangját a készülékben.

– Oh, szia – ültem fel az ágyban, majd kicsoszogtam a fürdőszobába.

– Mikor jössz? Momót már hívtam, ő egy fél óra múlva itt van.

– Én csak most keltem, ezért szerintem rám egy órát kell várnotok.

– Ajj, mikor feküdtél te le? – kérdezte.

– Korán, csak sokáig aludtam – vakartam a fejem szórakozottan.

– Kiakasztasz – morogta.

– Tudom – vigyorodtam el, mire szinte láttam, ahogy megrázza a fejét.

– Inkább készülődj – köszönt el, és letette a telefont.

Elég gyorsan összekaptam magam, és alig fél órával később már a buszra vártam. Egy órába se telt és megérkeztem. Kopogtam a hotelszoba ajtaján, ami pár pillanattal később kinyílt, és egy szőke hajjal tarkított személyt pillantottam meg.

– Végre – üdvözölt, majd kitárta előttem az ajtót, hogy bemehessek. Momo szokása szerint az ágyon terpeszkedett, amin ennyi év után már egyáltalán nem lepődtem meg.

– Hali – köszöntem neki is, és megálltam a hálószoba előtt.

– Szió~

– Na, akkor menjünk! Nem fetrengeni jöttünk – csaptam össze a tenyerem, és rájuk néztem. Momo nagy nehezen feltápászkodott az ágyból. Tudom, hogy imádja az ágyakat, ezért képzelem, milyen nehéz lehet megválni tőle. Virgill pedig már a cipőjét húzta fel.

Szinte egész nap a Han-folyónál sétáltunk mindenfélét megnézve és jó pár kávézót vagy cukrászdát kipróbálva. Aztán mikor már sötétedett újfent ellátogattunk a Banpo-hídhoz, hogy ne csak mi csodálhassuk. Természetesen szöszi barátnőnknek is nagyon tetszett a híd és maga a látvány. Amint elértük azt a pontot, ahol a fiúkkal találkoztunk, Momóval azonnal egymásra vigyorogtunk, majd elmeséltük az élményünket. Ő erre nem igazán tudott mit reagálni, de végül csak mosolyogva gratulált nekünk. Ezután már olyan fáradtak voltunk a sok gyaloglástól, hogy hívtunk egy taxit, és azzal mentünk haza. Megbeszéltük, hogy holnap délben találkozunk a hotel előtt és együtt elmegyünk valami kajáldába ebédelni.
Nem tudom, mi volt a neve az étkezdének, ahova beültünk, de nagyon ízlett mindhármunknak a kaja. Aztán azt terveztük, hogy bemegyünk egy kis boltba, mert Virgill szeretett volna szuvenírt venni a családjának és néhány barátjának. Miközben ő válogatott, nekem megint megcsörrent a telefonom. Komolyan mondom, hogy életemben nem csörgött még ennyit két hét alatt a telefonom… Mikor megnéztem a kijelzőt, kicsit megdöbbentem a néven, aki bizony egy idol volt.

– Szia, Shinwoo – szóltam bele kedvesen.

– Szia, Sarah. – Hallottam, hogy mosolyog. – Nem zavarlak?

– Barátnőimmel vagyok, de mondd.

– Lenne kedved találkozni holnap a bandával? – kérdezte, mire azonnal felkaptam a fejem, majd barátaimra nézve magamhoz intettem őket.

– Öhm, egy pillanat – fogtam le a hangszórót, majd a lányokhoz hajoltam. – Most beszélek Shinwoo-val…

– Az ki? – vágott közbe a szöszi.

– Egy idol, de majd elmondom – intettem le, és folytattam. – És azt kérdezi, hogy nincs e kedvünk találkozni az egész együttessel?

– Komolyan?! – kérdezte hitetlenül Momo.

– Aha – vigyorogtam –, csak gyorsan – sürgettem őket, mert nem akartam túlságosan megvárakoztatni a telefon másik végén lévőt.

– Persze hogy van! – vágta rá azonnal barna hajó barátnőm, aztán a szöszire néztünk.

– Aha – bólintott –, kíváncsi vagyok rájuk.

– Akkor mehettek – toltam el őket, és visszaemeltem a fülemhez a készüléket.

– Bocsi, itt vagyok – szóltam bele.

– Nem gond. Akkor mi a válaszod?

– Van kedvünk, de ugye jöhetnek a barátnőim?

– Persze – vágta rá –, de ugye nincsenek nagyon sokan?

– Nem – nevettem fel, mire Momo felém kapta a fejét –, csak ketten vannak.

– Akkor oké – válaszolt, majd hallottam, hogy valakik kiabálnak. – Bocsi, mennem kell – sóhajtotta, aztán még megegyeztünk, hogy holnap hol találkozunk. – Szia!

– Na, gyerekek, akkor lerendeztem – mentünk ki a blotból. – Holnap találkozunk velük – vigyorodtam el.

– Jupiii~

– Akkor most merre menjünk? – tettem fel a kérdést.

– Fagyizni – vágta rá a szöszi.

– Rendben – bólintottam, majd elindultunk keresni egy fagyizót.

Este megint csak fáradtan dőltem be az ágyamba, kifárasztott ez a nap is. Rengeteget mászkáltunk és már izomlázam volt. Azonban megnyugtatott a tudat, hogy holnap bizonyára nem fogunk ennyit sétálni, inkább csak ülni valahol és beszélgetni. Rettentően kíváncsi voltam már, hogy milyenek a fiúk és a lányok mit fognak reagálni. Aztán reménykedtem benne, hogy mindegyikük tud majd kellőképpen angolul, hogy mindannyian megértsék egymást. Végül is annyira nem volt nagy gond, mert ha valamit nem értenek, majd szívesen kisegítem őket. Előre vártam a holnap napot, így azt hiszem, nem meglepő, ha azt mondom: mosolyogva aludtam el.
Megint olyan dél körül találkoztunk a lányokkal a hotel előtt, onnan pedig együtt indultunk el a megbeszélt helyre. Amikor odaértünk már messziről észrevettük a bandát, mert néhány fan igencsak visítozott körülöttük. Amikor Shinwoo észrevett minket, azonnal megbökte a mellette lévő tagot –, aki mellékesen Sandeul volt – és elindult felénk.

– Sziasztok – köszönt a szemüveges, mire szélesen elmosolyodtam, és a többiek felé fordulva meghajoltam.

– Heló – köszöntek barátnőim is és itt örültem, hogy Virgillnek is megtanítottunk néhány szót koreaiul.

– Örülök, hogy találkozhatunk – mondta JinYoung kedvesen, aztán a többiek is meghajoltak.

– Mindegyikőtök tud koreaiul? – kérdezte Shinwoo rám nézve.

– Nem – ráztam a fejem, és a szöszi felé fordultam –, Virgill nem.

– Ó, akkor – kezdte Sandeul, és a szöszihez lépett. – Szia, Lee Jung Hwan vagyok, de szólíts nyugodtan Sandeul-nak – mondta angoul.

– Én pedig Virgill – biccentett, majd a többi tag is bemutatkozott.

– Nem ülünk be valahova? – vetette fel az ötletet Baro, amire természetesen mindenkinek igen volt a válasza. A fiúk mutatták az utat, mert állításuk szerint ismernek egy nagyon jó kávézót, ahol enni is lehet. Elég sokan voltunk, ezért négyen – GongChan, Momo, Virgill és Sandeul – beültek a fal előtti székekre, mi pedig szembe velük. Baro kettesével adott étlapokat, mert csak négy volt. Még jó, hogy voltak képek is az italok mellé, mert csupán a nevekből nem tudtam választani. Miután mindenki sikeresen leadta a rendelést elkezdtünk beszélgetni.
Vagy két óra folyamatos társalgás és nevetés után úgy határozták a fiúk, hogy menjünk el valahova –, az pedig egy vidámpark szerűség volt, csak sokkal kisebb és nem kellett érte fizetni. Körülbelül negyed óra volt oda az út, de egyikünk se mondhatta, hogy unatkozott, mert Momo szinte egész végig Channie-vel beszélgetett, míg Virgill Baróval és Sandeul-al. Rám pedig JinYoung és CNU maradt. Hát, nem mondom, hogy nem örültem. Ugyan ki nem örülne, ha a biasával beszélhet? JinYoung elképesztően aranyos és törődő volt. Ugyan hozzám beszélt, mégis szinte egyfolytában a többieket figyelte, hátha valami hülyeséget csinálnak. Az is előfordult, hogy a vezető mindenféle figyelmeztetés nélkül ráugrott valamelyikük hátára, amin elég jól szórakoztunk a lányokkal. Na, és előbukkantak a yaoista gondolataim, miszerint JinYoung eléggé úgy viselkedik, mintha meleg lenne.

Mikor beléptünk a „vidámparkba” Momo és Sandeul azonnal visítórohamot kapott, hogy ők márpedig mindent ki akarnak próbálni. Erre a legtöbben a földön fetrengtünk a röhögéstől annyira hasonlóan viselkedtek. Annak ellenére, hogy az énekes három évvel idősebb a barátnőmnél. Miután kinevettük magunkat jöhetett az igazi szórakozás. Eléggé meglepődtem, amikor GongChan és JinYoung is elővette a gyerekes énjét és Momóval és Sandeul-al az élen futottak mindenfele. Döbbenten néztem Shinwoo-ra, aki csak legyintett, és lemondóan mondta, hogy ők mindig ilyenek. Aztán szöszi barátnőmmel és a megmaradt két taggal normál tempóban elindultunk utánuk, azonban ők már valami hullámvasút szerűségen ültek, és onnan kiabáltak nekünk, hogy siessünk már, mert mindjárt elindul a jármű. Erre összenéztünk, majd közös megegyezés alapján futni kezdtünk.

Végül estig ott szórakoztunk, aztán a fáradtság vetett véget a játékoknak. Sandeul és Baro visszakísérte Virgillt a hotelhez, míg a többiek minket. JinYoungtól nem vártunk mást, de azért mégis kicsit megdöbbentem, amikor mindkettőnek szorosan megölelt, majd CNU ingatva a fejét, elráncigálta a vezetőt. Komolyan, ki nem nézné az ember a fiúból, hogy ő a vezető…